Keresztutak

Készülünk a Keresztény Nők Világimanapjára (V.)

Bár az arab államok közül a libanoni nők kapták meg elsőként a választójogot, és viszonylag nagyobb a szabadságuk, mint a környező államokban, évszázados hagyományok, írott és íratlan törvények korlátozzák őket életük során.

Mindez már a születéssel kezdődik. A szülők kitörő örömmel fogadják az újszülött fiút, kényeztetik, dicsérik, teljes szabadságot biztosítanak neki, magániskolába járatják, hogy jövője megalapozott legyen. A lányokra ugyanez nem érvényes. Nevelésükben a legfőbb szempont, hogy egykor jó és előnyös házasságot kössenek, háziasszonyi feladatukat maradéktalanul teljesítsék, és jó anyákká váljanak. A törvény ugyan 12 éves korukig kötelezi őket a tanulásra, de azután anyjuk mellett várják őket a háztartás teendői. A lányok házastársát a szülők és a „jóindulatú” rokonság választja meg. Nekik szinte semmi beleszólásuk nincs abba. S ha a házasság mégsem sikerül, és férj hűtlensége, brutalitása vagy más ok miatt az asszony fellázad, és válni akar, visszamehet a szülői házba, de gyermekeit nem viheti magával. Sőt saját családja is ellene fordul, mert „szégyent” hozott rájuk, ártott jó hírnevüknek. A mohamedán törvények tiltják a vegyes házasságot.

Sok mindenre fényt derít ez a régi mondás: „Egy asszony csak kétszer hagyhatja el otthonát: amikor férjhez megy, és amikor meghal.” Mohamed próféta az asszonyok engedelmességéért cserébe túlvilági jutalmat ígér: „ A paradicsom az anyák lábai előtt hever.”

A polgárháború után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. A nők megszólaltak, és ma már megfogalmazzák elgondolásaikat, céljaikat. Tanulnak, és hivatást választanak. Van, aki úgy dönt, hogy nem megy férjhez, mivel a férfiak ragaszkodnak a tradicionális családképhez, amelybe nem fér bele a nő házon kívüli feladatvállalása. Ezek a nők maguk tervezik meg jövőjüket. Bejrút utcáin, kávéházai teraszán ma már gyakran látható, ahogy fiúk és lányok kísérő nélkül, felszabadultan beszélgetnek. Ez azelőtt elképzelhetetlen volt. A meglévő törvény ellenére napjainkban a különböző felekezetű fiatalok szabadon választják meg párjukat, és inkább külföldre mennek (pl. Ciprusra), ahol érvényes házasságot köthetnek.

Az egyiptomi írónő, Naval Saadawi évtizedek óta harcol az arab nők jogaiért. Ő írta le ezt a figyelemre méltó mondatot: „A küzdelem nem egyszerűen azért folyik, hogy a nők arcáról, hanem hogy a gondolkozásukról kerüljön le a fátyol.” Egy másik vélemény pedig így hangzik: „Számomra a hallgatás a fátyol, a valódi fátyol az, ha egy asszony nem tudja magát kifejezni, nem tud problémáiról beszélni.” Mindez érvényes a libanoni asszonyokra is. Megkapták ugyan a választójogot, mégis a modernizációs folyamat a gondolkodásban csak lassan megy végbe. E. Nasrallah „Szeptemberi madár” című önéletrajzi regényében így ír: „Napról napra, reggeltől estig apám és anyám, szomszédaim vettek körül, akik lépteimet vigyázták, és lélegzetvételemet is számolták… Nem akartam az életemet ezek között a szűk határok között leélni. Csak szabadságra és függetlenségre vágytam. Álmaimat és gondolataimat mindig falum határai korlátozták. A szigorú szokások legyőzhetetlen falakat emeltek, amelyek magatartásomat pontosan előírt vágányra terelték. Miért kellett volna vágyaimat és álmaimat porba ejtenem, és a szűk falak között eltemetnem?”

A gyakorlatban még kevés dolog történt a nők hátrányos megkülönböztetésének eltörléséért, bár ennek érdekében már törvény is született. 120 női szervezet dolgozik azon, hogy a törvény a mindenna-pokban és az egész társadalomban megvalósuljon. Még mindig csak az apa biztosíthatja a gyermek libanoni állampolgárságát. A nőknek kevesebb lehetőségük van arra, hogy betegség esetén segítséget kapjanak. Érdekes, hogy a keresztény nők egyenrangúan örökölhetnek a férfiakkal, míg a mohamedánok még nem. 1997-ben megalakult a Libanoni Tanács, amely az erőszakot elszenvedett nők védelmében emelt szót. Biztatják is az asszonyokat, hogy ne hallgassanak, hanem keressék fel őket telefonon vagy élőszóval segítséget kérve.

Külön kell szólnunk arról a segítő munkáról, amely a menekülttáborokban folyik. Az ENSZ és a német női imanap támogatja a menekülttáborok 46 segélyszervezetét. Azokat a palesztin menekülteket kell elsősorban segíteni, akiknek már a harmadik nemzedéke él a táborokban. Ezeket írni, olvasni tanítják, szakmákat adnak kezükbe, ébren tartják hagyományaik őrzését különböző tanfolyamok szervezésével. Segítenek abban is, hogy a táboron belül kis kereskedéseket hozzanak létre, s így némi jövedelemhez is jussanak.

A libanoni asszonyok helyzete ma sem könnyű. De talán lassan körvonalazódik a jövő.

Keveháziné Czégényi Klára