Keresztény szemmel

Természetesen nem a híres csillagképről fogok írni. Gondolataim nem a fellegekben, hanem nagyon is a földön járnak. Evangélikus egyházunkon, annak is a déli egyházkerületén tűnődöm. Ám „dél keresztjén” nem is azt a püspöki keresztet értem, amelyet eddigi viselője idén – több mint másfél évtized után – valaki másnak ad át. Nem, nem erről a tapintható keresztről beszélek, amely csillog ugyan, de alighanem súlya is igen nagy. Sok mindenhez hasonlítható, csak éppen ahhoz az aranyéremhez nem, amit az olimpiai bajnokok nyakába akasztanak. Jó felkészültségre, önsanyargatásra, állóképességre és szívósságra természetesen itt is szükség van, ám a körülmények össze sem hasonlíthatók a sportversenyekével.

Mit értek hát „dél keresztjén”? Valami olyat, ami az elmúlt hetek és hónapok, sőt évek és évtizedek történéseiben mutatkozott meg.

Megkérdezheti valaki: miért szólok bele az egyházkerület ügyeibe, amikor – amint az újságunkban is megjelent – nem vállaltam a püspöki tisztségre való jelöltséget? Három okom is van rá. Egyrészt magyarázattal tartozom döntésemért, ugyanúgy, ahogy – ha megkérdezik őket – nyilván mások is elmondják indokaikat. Másrészt tizenhét éven át ennek az egyházkerületnek a gyülekezeteiben voltam lelkész, és mai szolgálatom is ezer szállal kötődik délhez. Harmadrészt vallom: a tájékoztatásra szükség van. Az egyházi információcserének egyaránt ellentéte a hírzárlat és a felelőtlen pletykálkodás, amely két véglet ráadásul egymást gerjeszti.

A püspökválasztással kapcsolatban megválasztott jelölőbizottságnak címzett levelemben – miután megköszöntem a bizalmat – ezt írtam: „Úgy érzem, továbbra is a lelkészképzés területén kell szolgálatot vállalnom, amit az is indokolttá tesz, hogy az egyetemi habilitációs eljárás közepette vagyok. (…) Már a jelölési folyamat megkezdése előtt hasonlóképpen nyilatkoztam.”

A félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznem: semmiképpen sem szabad azt gondolni, hogy az tesz szívességet, aki jelöltséget vállal. Ezért is jelentett nekem személy szerint megnyugvást az a hír, hogy a jelöltek közül többen – legalább ketten – előzetesen igent mondanak a felkérésre. Ezért is írtam még le ezt a mondatot: „A jelölési összesítést látva már most kijelenthetem, hogy munkatársként bármelyik megválasztásra kerülő testvéremet kész vagyok jó szívvel és legjobb tudásom szerint támogatni.” Erre egyebek mellett az aznapi egyik ige néhány szava is bátorított: „egymás között egyetértésre jutva…” (ApCsel 15,25).

Személy szerint tehát azzal a nyugalommal vártam az egyházkerületi közgyűlést, hogy lesz megfelelő jelölt, természetesen az „a mi alkalmasságunk az Istentől van” (2Kor 3,5) igéje jegyében. Ezek után érkeztek villámcsapásszerűen a hírek mindarról, ami a közgyűlésen és azt követően történt. Nem egyszerűen a jogilag is kusza viszonyokat szemlélem szomorúan, hanem leginkább emberek megkeseredettsége fáj. Ezért a megoldást sem csak a törvény útvesztőiben való eligazodásban látom – az persze megkerülhetetlen –, hanem a testvéri beszélgetésekben, a kölcsönös bizalom helyreállásában, a sebek gyógyításában. Mert egy sokak által vitatott döntés nyomán méltatlan helyzetbe került két lelkésztestvérünk, Gáncs Péter és Lupták György. Sajnálom, de még inkább bátorítom őket. Ám ugyanígy sajnálom, és ugyanígy bátorítom azt az egyházkerületi felügyelőt, Sólyom Jenőt, aki tizenhárom esztendő kimagaslóan értékes szolgálata után úgy érezte, le kell mondania. Nyilván nem a két említett lelkész, hanem más feszültségek és konfliktusok miatt. Terápikus hatása lehet annak, ha beszélgetünk közös dolgainkról. Luther 1522-ben elmondott, híres Invocavit-prédikációiban egyebek mellett ez áll: „Nem egyedül vagyunk hivatottak a mennybe jutni, hanem azokat a testvéreinket is magunkkal kell vinnünk, akiket most nem tartunk barátainknak.”

Ha a reformátor intelmét megfogadjuk, talán jobban el tudjuk hordozni „dél keresztjét”.

Úgy érzem, ez az egyik legtöbbet próbált egyházkerület. Már születése sem volt mindennapi. Nem természetes módon jött a világra, hanem a pártállami hatalom császármetszésével, nagyrészt a hajdani Bányai kerület nyomán. A törvényes püspök, Ordass Lajos ekkor – börtönből való szabadulása után – teljes elszigeteltségre ítélve nem gyakorolhatta tisztét. Keresztet kellett hordoznia. De bizonyos vagyok abban is, hogy súlyos keresztet hordozott a székébe állami segédlettel került Dezséry László is. Rettenetes feladat lehetett egy elhalásra ítélt egyház élén állni. Az egykori tanúk – amíg még köztünk vannak – és történészek feladata annak kiderítése, hogy miért vállalta el, milyen lelkiismereti tusái voltak, később miben gyötörte esetleg bűntudat. Engem személy szerint az foglalkoztat, hogy csaknem két évvel 1956-os lemondása után hogyan térhetett vissza – természetesen ismét állami kérésre – egyetlen közgyűlés erejéig püspöki kereszttel a mellén, hogy aztán egy hosszú beszédben szinte mindenkinek ártson, aki a forradalom alatt és után az egyházi megújulást szolgálta. S ki ne tudná, hogy micsoda kereszteket hordott Káldy Zoltán, akinek testét és szellemét valósággal felőrölték ezek a terhek?! Láttam őt pályája csúcsán, de láttam őt a mélyben is.

1987-ben hivatalba lépett utódának, Harmati Bélának is kijutott a keresztekből, amit egyebek mellett egy közelmúltbeli előadásának címe is tükröz: „Tizenöt nehéz év – pályám emlékezete”. S akkor nem szóltam még a kerületi felügyelőkről: itt is mennyi a kereszt! A bevallottan kommunista érzelmű Darvas József egy hallatlanul tisztességes jogász, Vladár Gábor helyébe lépett, aki politikai nyomásra volt kénytelen lemondani. Szent-Iványi Ödön talán a reményiki „ahogy lehet” jegyében, kevés mozgástérrel próbálta egyházát szolgálni. Jellemző a korra, hogy az ő váratlan halála után tíz évig nem volt betöltve ez a tisztség! Az pedig már Miklós Imrére, az Állami Egyházügyi Hivatal akkori elnökére jellemző, hogy amikor Frenkl Róbert személyében újra lett legitim kerületi felügyelő, akkor az iktatási ünnepségen elmondott beszédében Darvas József és Mihályfi Ernő felügyelői szolgálatát hangsúlyozta követendő példaként. Azét a Mihályfi Ernőét, aki Rákosinál Ordass félreállítását szorgalmazta, Szabó József balassagyarmati püspöki beiktatását pedig arra használta fel, hogy a kommunista hatalom nevében megfenyegesse az egyházat. Később egyszerre volt a magyar–szovjet baráti társaság elnöke és az evangélikus egyház legfőbb világi vezetője, s akinek temetésére nem egyházi szertartás keretében került sor. Az pedig már az új felügyelő egész más karakterét, valamint a gyorsan változó viszonyokat jellemzi, hogy az ÁEH-elnök intelmeit talán már akkor sem vette senki komolyan. Az egyházra – benne a déli kerületre – köszöntött szabadság azonban nem hozott azonnali megoldást sok rendezetlen kérdésre, sőt talán a mi helyzetünkre is érvényes Bill Lomax bonmot-ja: „A kommunizmusban a legrosszabb az, ami utána következik….” Az éppen Sólyom Jenő által szerkesztett, a déli egyházkerület közelmúltját és jelenét bemutató impozáns könyv előszavából az is kiderül, hogy a kerület felügyelője maga is milyen harcokat vállalt, milyen konfliktusokat élt át.

Ugyanakkor örömmel meg kell állapítani azt is, hogy sok gyülekezetben örvendetes életjelek mutatkoznak. Új egyházi intézmények nyitották meg kapuikat. Sok lelkész és gyülekezeti tag áldozata és hűsége nyomán – ha Isten is úgy akarja – lehet jövője a kerületnek. Az egyház nem a vezetőket jelenti, hiszen ott egyik váltja a másikat, hanem a mindenkori „szentek közösségét”, a gyülekezeteket.

A legutóbbi hetek és napok történései azonban rávilágítanak arra, hogy sok még a rendezetlen ügy. Az új feladatok, az új lehetőségek sokszor a gondokat is csak növelik. Annál inkább összefogásra, testvéri beszélgetésekre, a fájdalmak kibeszélésére lenne szükség. Gyógyító szóra és egymás gyógyító meghallgatására.

Kimondom, mit nevezek „dél keresztjének”: a megkeseredést. Azt, hogy egy – lelkészi vagy nem lelkészi – vezető keserű érzésekkel adja át hivatalát másnak.

Ettől a kereszttől óvjon meg minket az Isten! Ezt a keresztet vegyük le egymásról végérvényesen. Tekintsünk viszont ama golgotai keresztre, hiszen bajaink orvoslását is csak ott találjuk meg. Ezért mondhatjuk eleinkkel együtt: „ave, crux, spes unica” – üdvöz légy, kereszt, egyedüli reményünk!

Fabiny Tamás

Regionális hozzárendelés: Déli Evangélikus Egyházkerület