Keresztény szemmel
Egy húsvétig aktuális kérdés: Mihez kezdjünk ünnepek múltán a fenyőfával?
Sokan próbáltak már erre a fontos kérdésre választ találni. A probléma súlyát az ünnepek után szemétbe hajított fenyők szívbemarkoló látványa adja meg.
Megengedhető, elfogadható ez a gátlástalan fenyőmészárlás, aminek jobb sorsra érdemes fenyők százezrei esnek áldozatul minden esztendőben? Még ha lenne valami ünnepélyes, méltóságteljes módja a fenyők eltakarításának. Egy végső tiszteletadás – mondjuk családi vagy akár szélesebb körben megrendezett fenyőbúcsúztatás –, ahol a fenyők elégettetnének, és a tűz fényénél valaki a fenyőknek köszönetet mondana, és bocsánatukat kérné. Csak egy-két sor, csak néhány mondat, legalább ennyit minden ünnepünknek fényt, hangulatot ajándékozó fenyő megérdemel. És a jótékony tűz, mert inkább a tűz, amely a fának legalább ősi – bizonyos értelemben természetes – halála, mint a szemétre vetett haldokló magány.
Gyülekezeti lelkészként egy különös tervet fontolgatok. Vízkereszt ünnepe után a díszeitől megfosztott fenyőt a templom mögé rejtenénk. És nagypéntek napján, az immár csupasz, elszáradt, halott fenyőt a templomba visszaállítanánk. Nézze döbbenten, megütközve, botránkozva a gyülekezet. Nézze úgy, mint annak idején a keresztre feszítettet a Golgotán. Puszta látványa hirdesse mindenkinek: mivé lett, mit vállalt, aki karácsonykor megszületett. Aki az ünnep fénye, dísze, lényege, közepe volt. Akinek karácsonykor hódolt, és akit nagypénteken szemétre hajított a világ. Mivé lett. Mit vállalt. Mit tettünk vele. Mit kellett tőlünk elszenvednie. Legyen a karácsonyi fenyő a nagypénteki feszület. Legyen az ünnep díszéből a gyalázat fája. Legyen a fenyő sorsa olyan, mint annak idején Jézusé. A fáé, mint a fára szögezetté. Úgy gondolom, nagypénteken prédikálni sem fogok. Prédikáljon helyettem a halott fenyő. Esetleg egy táblácskát akasztok az egyik száraz ágára, egyetlen szót írva rá: elvégeztetett.
Húsvét hajnalán azonban, még sötétben összeharangoztatom a gyülekezetet. Mint kedves halottat, vállunkra véve kivisszük a fenyőt a templom elé a térre. Tűz lobban, a sötétbe szikrák ugranak, az arcokon a tűzben megelevenedő fenyő fénye ragyog. Meleg. Fény. Béke. Mint annak idején, húsvét hajnalán. És nem csak azért, hogy a több százezerből egyetlen fenyőnek szép, méltó halála legyen.
Németh Zoltánné Szilvia