Evangélikusok

1853. március 3-án a pesti Neugebäude (a hírhedt Újépület) udvarán két egykori csurgói diák megrendítő utolsó találkozása zajlott le. Noszlopy Gáspár, Kossuth somogyi kormánybiztosa előtt felolvasták a halálos ítéletét. Soltra Alajos református lelkészt pedig arra rendelték ki, hogy felkészítse a halálra egykori csurgói diáktársát. Ő azzal tudta magától elhárítani e szomorú feladatot, hogy barátja evangélikus vallására hivatkozott.

Noszlopy Gáspár 1820. augusztus 27-én született a Somogy megyei Vrácsikon (ma Újvárfalva). Az evangélikus család a gyermeket annak betegsége miatt négy nap múlva nem az anyaegyháznál, a távolabb eső Vésén, hanem a 8-9 km-re levő mezőcsokonyai parókián kereszteltette meg. A fiú 1832-ben lett a csurgói református gimnázium diákja. Három évvel később Kaposváron tanult tovább, majd 1839-től Pápán lett joghallgató. Soltra Alajos két esztendővel volt idősebb nála. Három évig laktak, tanultak együtt a régi csurgói iskolaépületben.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc legendás somogyi kormánybiztosát, a bukás utáni gerillavezért kétszer ítélték halálra. Első megszökése után fél magyarországnyi területen élesztette fel a függetlenségi harc újraindításának reményét. Több mint három évvel a világosi fegyverletétel után, 1852. november 16-án egy árulás révén fogták el.

A Bécsben hozott haditörvényszéki ítéletet falragaszokon országosan közzétették. Egész oldalon sorolták a vádlottak „felségsértő” tetteit: „Ezek folytán a bécsi cs. k. magas katonai parancsnokság rendelete folytán folyó évi február 25-én felállított, hittel lekötelezett s tartott összes haditörvényszék által, mindkét vádlott, Noszlopy Gáspár és Sárközy Soma, mint e bűntettbeni bűntársa a múlt 1849-ik évi július első és második napján közzétett hirdetmény tartalmánál fogva, Noszlopy Gáspár pedig minden vagyonának lezárolásával a forradalom által okozott károk megtérítésére egyhangúlag kötél általi halálra ítéltettek. Mely, ekként hozott és a bécsi cs. k. katona parancsnokság által folyó évi február 27-én helybenhagyott ítélet folyó évi március 1-jén mindkét vádlottnak Pesten délelőtti 10 órakor kihirdetvén, folyó évi március 3-ik napján foganatosíttatott, Pesten, március 3-án 1853. Pest-Budai cs. k. katonai kerületi parancsnokság.”

Soltra Alajos ráckevei lelkipásztor 33 évvel később, 1886. május 25-én írta meg visszaemlékezését: „Én be lettem rendelve csakugyan Noszlopy G. lelki vigasztalása végett a Neugebäu-deba, ki a Széchenyi tér fele nyíló kapu melletti első szobában volt erős őrizet alatt letartóztatva, sőt, mint már akkor megtudtuk, halálra is ítélve. A rendelet értelmében csakugyan találkoztam szerencsétlen barátommal.

Ámde – mikor láttam Gazsit, s különösen mikor látnom kellett, hogy e találkozás szemeiből könnyeket csalt ki –, oly leírhatatlan fájdalom érzete fogott el, hogy majdnem elájultam. Minél fogva – hogy megszabaduljak e kínos helyzettől – arra a gondolatra jöttem, hogy megtagadom tőle, azt a különben is általam elérzékenyültségemnél fogva nem végezhető szomorú funkciót, ti. a halálra való készítést – mire igen jó ürügyemül szolgált annak bizonyos tudása, hogy ő ágostai vallású protestáns, nem pedig helvét vallású, mint én.

Erőt kellett tehát magamon venni, s tőle azt kérdezni: Micsoda vallású ön? Mire Gazsi azt felelte: Protestáns. De hát a két prot. felekezet közül, melyikhez tartozik? Mire Gazsi azt válaszolván, hogy ágostai vallású, kijelentettem a bevezető tisztnek, hogy nincs competentiámban őt halálra készíteni, mert ez az illető lelkész, Székács úrra tartozik.

Így szabadultam meg én azon végtelen lelki kíntól, hogy egy szerencsétlen gyermekkori barátomat az erőszakos halálra – akasztófára – kelljen készítenem. Mert elősejtelmem volt, hogy – ki még Sárközyvel szemközt is oly végtelen fájdalommal végeztem e szomorú tisztemet – el nem bírhatom azt többé, ugyanakkor még egy Noszlopy Gazsival is szemközt. Én ezt annál is inkább tettem, mert több tapasztalataim bizonyították, hogy az egyszerű imádkozás és lelki vigasztaláson kívül – mint az őrtállók által is értett nyelven kellett tenni – semmiféle magánbeszédbe sem volt szabad elegyedni.

Ezért nem is láttam többé én szegény Gazsit, csak akkor, mikor az Újépületből kiindultunk, és az akasztófa alatt. Elsőnek Sárközy, másodiknak Jubál – Kossuth Lajos gyermekeinek nevelője –, harmadiknak Gazsi volt felállítva, szemközt mindegyik a részire felállított akasztófával… Azt is láttam, hogy szegény Gazsi, mikor rákerülendő volt a sor, boldogult Székács úrnak négyszemközt úgy mondott valamit, hogy azt csakis Székács úr hallhatta és érthette meg. Azt azonban világosan megértettem, mert fentszóval mondotta Gazsi, hogy azt óhajtja, hogy az osztrák házon teljesüljön be azon átok, mely Dávid egyik zsoltárában olvasható.”

Horváth József