Napról napra

„Péter felemelte a sántát jobb kezénél fogva, annak pedig azonnal megerősödött a lába és a bokája, felugrott, talpra állt, és járt. Bement velük a templomba is, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent.” ApCsel 3,7–8 (Ézs 38,20; Mk 8,31–38; 1Kor 13,1–13; Zsolt 62) Annyi minden történik velünk az életben. Sok bánat és sok öröm ér bennünket. Vannak olyan pillanatok is, amelyekben tisztán és világosan megmutatkozik az Úristen szabadítása, még akkor is, ha nem vesszük észre azt. A jeruzsálemi sánta esete szemüveget helyez gyenge szemünk elé: tekintsük úgy az életünket, mint amiben szüntelenül megmutatkozik Isten irgalma!

„Újra öröme telik az Úrnak abban, hogy jót tegyen veled, ahogyan öröme telt atyáidban.” 5Móz 30,9–10 (Mt 18,13; Lk 13,31–35; 1Sám 2,12–26) Mindenki szereti, ha örülnek neki. Isten örömében teremtette a világot, de éppen a teremtés „koronája”, a bűnös ember az, akiben nem lelhet sok örömet. Ez a helyzet nem is változik meg addig, amíg ő maga bele nem nyúl az életünkbe. De ez már megtörtént! Mert elküldte Krisztust, egyetlen Fiát, a Bárányt, aki elveszi a világ bűnét. Mindannyiunkét! Hogy mi, akik annyiszor megszomorítottuk teremtőnket, most örömre is okot adhassunk neki.

„Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Róm 5,1 (Péld 10,7; Lk 5,33–39; 1Sám 2,27–36) Puskaporos hordóvá vált a világ. Háború réme fenyeget. Az ember a békességet szereti, de hogyan lenne békesség közöttünk, ha éppen teremtőnk, a szent Isten iránt nincs békességünk, nekünk, tőle elfordult bűnösöknek? Az ige ezt a békességet hirdeti. Azt, amit nem emberek hoztak létre, hanem maga Isten a Krisztus vére által, s amely mindannyiunké lehet, ha a hit kegyelmes ajándékával tekintünk rá, a békesség szerzőjére.

„Csillag jön fel Jákóbból, királyi pálca támad Izráelből.” 4Móz 24,17 (Mt 2,9; 2Pt 1,2–11; 1Sám 3,1–21) Sztárokból manapság annyi van, hogy nyilvántartani sem tudjuk őket. Művészek, sportolók, politikusok... Az ő fényük azonban elhalványul akkor, amikor a Krisztus fényére tekintünk. Akit megígért az Úristen, eljött a mi nyomorúságos embervilágunkba, hogy az irgalom fényét szórja szét, és elhozza azt a mi megfertőzött, homályba borított szívünkbe. Vezessen bennünket minden utunkon ez a fényes csillag!

„Elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.” 2Móz 3,6 (Mt 17,5–7; Zak 7,2–13; 1Sám 4,1–11) Szomorúan tapasztaljuk, hogy a hitetlenség terjed a világban. Miért? Talán mert Mózeshez hasonlóan nem merünk szembenézni Istennel. Persze a bűnös ember ezt veszélyek nélkül nem is teheti meg. De van valami, ami feloldja a görcsünket: az irgalmas tény, hogy Isten nem csupán ítél, hanem kegyelmet is hirdet. A mi Isten-arcunk Jézus Krisztus arca! Azé, aki halálra adta magát, hogy amikor majd a végső napon valóban szembe kell néznünk Istennel, őérte ítélet helyett életre mehessünk.

„Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” 2Pt 3,9 (Jób 5,18; Jn 8,21–30; 1Sám 4,12–22) Rohanó világunkból elsőként a türelem veszett ki. Nem tudunk megértően viszonyulni egymáshoz, még a családunkban sem. Belegondoltunk-e már abba, hogy egész életünk, az, hogy megmaradtunk, nem más, mint Isten indokolatlan türelme irántunk? Hiszen halált érdemelnénk! Legyen hát hála és dicsőség neki, az ígéret beteljesítőjének, aki üdvösségünk örömhírét hirdeti napról napra.

Krisztus mondja: „Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra.” Jn 4,35 (Zsolt 126,5–6; Dán 5,1–7.17–30; 1Sám 5,1–12) A magot azért vetjük el, hogy termést takaríthassunk be. Isten is azért teremtett minket, hogy aztán szüreteljen. Vajon csűrbe vagy szemétre kerül-e életünk gyümölcse? Van még „négy hónapunk”, azaz valamennyi időnk az aratásig. Kérjük az aratás Urát, hogy érleljen minket bőven termő kalászokká az Ő dicsőségére és a mi üdvösségünkre!

Tubán József