Élő víz
Élő víz
Gyászjelentést kaptam...
25 éve jöttem el volt gyülekezetemből. Énekkarommal azonban nem szakadt meg a kapcsolatom: jöttek-mentek a levelek, a karácsonyi üdvözlőlapok. Egy ideje sajnos a posta többnyire gyászjelentést hoz, hiszen hűséges énekkarosaim közül sokan már átmentek abba a mennyei karba, ahol nincs többé könny, fájdalom és sóhaj.
De a napokban megdöbbenéssel vettem át egy gyászjelentést. Egy 50 éves testvérünk ment el, aki diákkora óta hűségesen járt az énekkari próbákra, szép hangjával szólót is énekelt a Bach-kantátákban. A hír kapcsán el kellett gondolkoznom valamin: sorba mennek el testvéreink, barátaink, ismerőseink, de mi személy szerint kerüljük ezt a témát, nem merünk beszélni többet erről. Miről is? Arról, amit Pál így fejez ki: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló menynyei házunk.” (2Kor 5,1) Egyik profeszszorunk soproni villájának homlokzatára íratta: „Ez csak földi szállás, örök hajlék Odafenn vár”.
Sokunknak van élő reménysége. De miért nem beszélünk róla? Egy mondás szerint „amiről nem beszélünk, az nincs”. Az ördög igyekszik elérni azt, hogy ez a reménységünk ne legyen élő, vagyis ne beszéljünk róla. Nagy baj, hogy gyászjelentéseinken sokszor nem szerepel ige. Talán egy világi versidézet áll rajta, ami bármilyen szép, mégis üres, erőtelen, mert nem Jézus feltámadásról szóló ígéretét, hanem emberi vigasztalást tartalmaz.
A világ nem ismeri az élő Krisztust, és persze nem is beszél az örök életről. De mi miért hallgatunk róla? Pál egyenesen arra szólít fel, hogy ne úgy gyászoljunk, mint a pogányok, akiknek nincsen reménységük, hanem vigasztaljuk egymást az örök élet reménységével. – A hit hallásból van. Kell, hogy gyermekeink és unokáink a mi ajkunkról is hallják, hogy Krisztus örök életre hívott el, és halálunk után Őhozzá megyünk. Van élő reménységünk! Sírjainkon a kereszt (ha van) nem a halál szimbóluma, hanem a feltámadott és élő Krisztusé, aki övéinek megígérte: „Én élek, és ti is élni fogtok.” (Jn 14,19)
Egy régi temetés jut eszembe. A sírnál álltunk – már vége volt a szertartásnak. A kis öreg, összetört férj váratlanul elkérte a sírásó lapátját, majd a lapáttal a hantolás előtt a nyitott sír oldalára rajzolt egy keresztet. – Csodálatos pillanat volt! A legfájdalmasabb percben ez a férfi bizonyságot tudott tenni ilyen módon a kereszt erejéről. Mikor most talán minden elveszett, és ott állt öregen, betegen, kifosztottan, egyedül – átérezte a középkori mondás valóságát: „Salve crux, spes unica” – „Üdvöz légy, kereszt, egyetlen reménységünk.”
Gáncs Aladár