A hét témája

Hogyan értelmezzük a magunk számára azt az ideát, hogy a lélek maga a bennünk lakó Isten? A bűn természetét mélyen átérző hívő keresztény ember számára ez a gondolat első olvasásra megbotránkoztató is lehet. „Az emberben nincs semmi isteni” – ahogy ezt Karl Barth szigorú Ige-teológiája óta hangoztatják a protestánsok. Az értelmezés zsákutcája vagy kulcsa azon a kérdésen fordul meg, hogy ki az, akiben van vagy nincs bármi, ami isteni természetű.

Amennyiben az „én”-t az ember korlátozott és gyarló, gyakran vétkező földi egójával, személyiségének kifejezési és megnyilvánulási formájával azonosítjuk, abban valóban semmi istenit felfedezni nem lehet – ennyiben következetes a protestáns antropológiai álláspont. Az ember mint teljes létező azonban nem azonosítható ezzel a könnyen behatárolható egóval.

Egy másik protestáns teológus, Paul Tillich arra mutat rá, hogy Istenről nem gondolkodhatunk úgy, mint egy létezőről a többi létező mögött, fölött vagy azokon túl. Isten maga-a-lét, vagyis a lét alapja és mélysége, amely lehetővé teszi a létezőknek a létezést. Éppúgy, ahogy Istent, a fényt sem látta még soha senki, mégis tudunk róla, mert láthatóvá teszi a dolgokat. És ha egy ember a megigazulás hatására képes közelebb kerülni saját léte alapjához, az igazi világossághoz, ahhoz a kapcsolódási ponthoz, ahol személyisége eredeti teljességét és teremtésbeli nagyságát megélheti, akkor valóban megtapasztalja, hogy lelke legmélyén igazi lénye a maga teljességében Istenből fakad.

És ha a megtérés útján valóban eljutunk ide, akkor elmondhatjuk – Czakó Gábor szavaival –, hogy „az igazi fény hordozói a Földön mi magunk vagyunk”. De hitünk szerint csakis akkor, ha a világ világossága, Jézus Krisztus ezt az igazi fényt megadja nekünk, hogy örök világosságával másokat szolgáljunk.

Petri Gábor