A hét témája

A Szélrózsán néhány szájjal-lábbal festő művész is lehetőséget kapott arra, hogy pár szót szóljon életéről és munkásságáról. A következőkben egyikük, Fazakasné Erdélyi Ilona „bemutatkozását” olvashatják.

Másfél éves koromban betegedtem meg gyermekparalízisben. Az életemet egy gégemetszés mentette meg, ennek nyomait ma is magamon viselem. A légzésbénultak osztálya lett az „otthonom”, kisebb-nagyobb megszakításokkal összesen harmincnyolc évet töltöttem ott. Egy idő után elektromos kocsi segítségével el tudtam hagyni az épületet. Egyik sétám alkalmával úgy adódott, hogy egy kis segítségre volt szükségem. Egy szimpatikus úrhoz fordultam, aki készséggel állt rendelkezésemre. Most már nyolc éve annak, hogy összeházasodtunk.

Az életemben az ő szeretete, valamint a festés jelenti a világosságot. Tizenegyedik éve vagyok a szájjal-lábbal festő művészek nemzetközi egyesületének tagja. A festéshez egy iparművész ösztönzésére fogtam hozzá, aki egyszer bejött a kórházba, és megmutatta, hogyan tudom hason fekve, egy számba vett kétcsöves porlasztó segítségével fújni a festéket. Izgatottan kezdtem neki a feladatnak. Új kihívásnak tekintettem a dolgot, csakúgy, mint korábban a konzervdobozokból készített gyermekperselyeket vagy a gyöngyfűzést, amelyet szintén szájjal végeztem. A festésnél a kezdeti nehézségek nem szegték a kedvemet. Véleményem szerint az alkotáshoz „pusztán” tehetségre, valamint szorgalomra és kitartásra van szükség. Az utóbbiaknak bővében vagyok. Bármiről is legyen szó, én nem adom fel egykönnyen. Elvem: előbb-utóbb minden megy, csak akarni kell! A festésben is egyre jobb lettem, autodidakta módon képeztem magam. Ki akartam próbálni mindent, amit csak lehet. Kíváncsi voltam, hogy a saját erőmből mire vagyok képes.

Elmondhatom, hogy beteljesedett az életem. Azt csinálom, amit szeretek, azzal élek, akit szeretek. Ehhez nem kellett más, „csak” nagyon sok akarat, önmagamba és az életbe vetett hit és szeretet.

GaZsu