A hét témája

Az idei Szélrózsa programfüzetében a Mevisz programajánlójában a következőt olvashattuk: „Eddig minden alkalommal megvalósult, hogy mozgássérült barátaink is részt vehessenek a Szélrózsán. Hozzávalók: egy kis körültekintés, néhány ötlet és egy kis szervezés…” Lássuk hát, hogy zajlott ez az idén Tatán.

Ott voltunk, az egyszer biztos! Vonattal, kisbuszokkal és autókkal ékeztünk Győrből, Pécsről, Celldömölkről, Kecskemétről, közelről, távolról, akár a világ végéről, akár egyenesen egy másik táborból, bárhonnan, nem számított!

A tata-tóvároskerti vasúti átkelőnél bizony alaposan feltorlódott a kocsisor, amikor július 21-én befutott az állomásra a 15.41-es személyvonat. Néhány türelmetlenebb atyánkfia harsány dudálással igyekezett elősegíteni, hogy a kilenc kerekes székes és a hat „önjáró” mozgássérült – valamint segítőik – vonatról történő lekászálódása gyorsabban végbemenjen. Csak a mozgássérültliftet kezelő vasúti alkalmazott morgott szolidárisan a bajsza alatt: „Azt hiszitek, ettől gyorsabban megy…?!” És ez jólesett; úgy is van, csak semmi kapkodás! Leszálltunk szépen egymás után a magunk tempójában, a kocsisok pedig leereszkedtek a lifttel.

A regisztrációnál nagy volt a tömeg, és számunkra kicsit nehézkesnek bizonyult a tábor területére való bejutás. A szobák kulcsai is elég döcögősen kerültek az ideiglenes lakókhoz, meg aztán az egyébként helyes kis rámpák sem voltak százszázalékosan testreszabottak (akarom mondani: elektromos kocsik méretére szabottak), de egy kis variálással, kalapálással néhány óra alatt minden és mindenki a helyére került. Rendben! Tehát hajrá, Szélrózsa!

Mindenki mehet, nézelődhet, hallgathat, énekelhet, elcsendesedhet kedve szerint, nincs akadály. A kemping pázsitját és földútját ugyan nem sikerült tükörsimává varázsolni, de más értelemben talán sikerült az akadálymentesítés: arra törekedtünk, hogy az, aki négy keréken érkezik a Szélrózsára, ne ütközzön csodálkozó tekintetekbe vagy türelmetlen, sietős tempót diktáló tömegbe, hanem érezze, hogy itt jó helyen van, kap segítséget. Itt, ha kell, mások igazodnak hozzá, itt megvárják, itt odafigyelnek rá, hogy megértsék esetleg akadozó beszédét. A Mevisz-Bárka mozgássérülttáboraiban ez a szemlélet magától értetődik, de – a segítők és a segítettek maroknyi csapatának jóvoltából – immár a Szélrózsát is megfertőzte a „segíteni természetesen tudó” hozzáállás. Az evangélikus ifjúsági találkozón ma már nem „nagy szám” a húsz-harminc mozgássérült fiatal jelenléte. És ez jó.

Az elmúlt hét lélekpezsdítő forgatagában a Mevisz Bárka csoportjának három különlegesebb programja volt. Szombaton négy mozgássérült felolvasó is részt vett a reggeli áhítat megtartásában, este pedig (a két évvel ezelőtti nagy sikerre való tekintettel) a zsidó táncházban kerekes székes koreográfiákat tanultunk vagy éppen improvizáltunk (képünkön). Kérdésemre, hogy nem összevissza rángatásnak élték-e meg a kerekes székesek ezt az a fajta együtt táncolást, határozott nemmel feleltek. Segítőként is jó volt valakit táncoltatni. Jó volt átélni, hogy így is lehet: nem csak vigyázni a kerekes székben ülőre, mint a hímes tojásra, de lehet önfeledten vigadni is vele – akár táncolva is –, ha arról van szó.

Az egyik izgalmas programunknak két évvel ezelőtt, a kismarosi Szélrózsán a „Horizonttágítás” címet adtuk. Arról van szó, hogy egy délelőttre vagy délutánra „ép” fiatalok is beleülhetnek egy használaton kívüli kerekes székbe, és néhány órán keresztül (most négy óra volt a minimum) abból szemlélhetik a világot: a helyszínt, az embereket és reakcióikat. A lényeg, hogy bármilyen problémájuk adódik, a „játékidő” alatt egyedül nem szállhatnak ki a kerekes székből. Akik ezt vállalták, azok valamennyien arról számoltak be, hogy olyan nehézségekkel találták szembe magukat, amelyekre nem is gondoltak volna. Mert hát ki is vet rá ügyet, hogy pontosan milyen mély is a kátyú az úton, hogy milyen széles a mosdó ajtaja, vagy hogy egy-egy küszöb mekkora galibát okozhat. És az emberek? Nehéz összegezni a sokrétű tapasztalatokat… A mozgássérült fiatalok mindenesetre örültek neki, hogy akadtak, akik hajlandók voltak legalább négy órácskára az ő szemszögükből látni a világot.

Vége a Szélrózsának, mindenki hazaért; a vonat visszafelé sem okozott csalódást, és a kerekes székes lift kezelője ismét barátságos volt. Leszállásunk a Déliben már nem okozott fennakadást. Néhány órája én is hazaértem. Még zsongnak a fejemben a Szélrózsa hangjai. Jó, hogy ott lehettünk, hogy részt vehettünk mindebben. Jó volt együtt énekelni: „…Ott van az áldás, hiszed-é?” Jó volt megtapasztalni, hogy ahol Krisztus is jelen van, ott akadálymentesebbé válik az élet. És nem csak a kerekes székben ülőké.

– Benceorsi –