A hét témája
Gyermek- és asszonysors Indiában
A találkozó színes kavalkádjában az egyik, vetítéssel egybekötött előadás az indiai szegényekről szólt. Pontosabban arról, hogyan próbál a maga eszközeivel tenni a nyomorgókért egy magyar alapítvány. Az igen élénk beszélgetést Simonyi Gyula teológus-közgazdász, a Bocs Alapítvány elnöke vezette.
Simonyi Gyula először arról beszélt, hogy az alapítvány 1977 óta támogatja az indiai Gudzsarat államban működő ESP (Education Sponsorship Programme) iskolahálózatot, amelynek kilencvennégy kollégiumában az idén közel 35 ezer szegény gyermek tanult. A hálózatot egy indiai pap, Cedric Prakash vezeti, aki már ötször járt Magyarországon; az előadó lányának esküvőjén – amelyet a látogatása idejére időzítettek – ő tartotta a szertartást. Az esküvőt követő rizsebédből félmillió forintnyi adományt gyűjtöttek össze. A nászajándékra szánt pénzt – mintegy félmillió forintot – szintén Prakash lelkésznek adták. Az ottani viszonyok között ez hatalmas összeg, hiszen egy indiai gyermek egynapi élelmezésének a költsége nyolcvan forint. Ötezer forintból egy hónapig taníttatható egy gyermek, 50 ezer pedig elegendő egy évre. A gyerekek nagy része nem jár iskolába, mert már négy-öt évesen bevonják őket a ház körüli és a földeken zajló munkákba. A lányokat hagyományosan nem taníttatják.
A Bocs Alapítvány által is támogatott iskolákban nem hangsúlyozzák túlzottan a kereszténységet. Indiában a keresztények aránya mindössze egy-két százalék, a többség hindu és muzulmán. E két vallás követői ellenséges viszonyban vannak egymással, és mindketten intoleránsak a keresztényekkel szemben. Szálka a szemükben, hogy a misszionáriusok, akik ezekben az iskolákban tanítanak, a törzsi hagyományok megőrzését szorgalmazzák, és hogy a (hivatalosan már eltörölt, de a valóságban mégiscsak létező) kasztrendszer alján lévőket karolják fel. Az iskolákban nagy szerepet kap a békére és megértésre való nevelés, valamint a nők társadalmi szerepének erősítése.
Miért támogassunk indiaiakat Magyarországról, amikor nálunk is sok szegény, hajléktalan van? – tette fel a kritikus kérdést Simonyi Gyulának a Szélrózsa egyik fiatal látogatója. Azért, mert Indiából kiindulva ökológiai és demográfiai robbanás fenyegeti a világot – szólt a válasz. Az emberiség egyhatoda, egymilliárd ember él a kontinensnyi országban, és számuk 16 millióval nő évente. Legalább a felük nyomorog, a terület mindenféle értelemben túlterhelt. Az előadó szerint „a fiatal indiai lányok iskoláztatása a segítségnyújtás leghatékonyabb formája. Ha a nők tanulhatnának, más életet választanának maguknak, nem éreznék csapásnak a termékenységet.” Indiában a nőket nem tekintik teljes értékűnek; egész életüket elnyomásban és mellőzöttségben élik le, pedig jelentős szerepük van a család összetartásában.
A Szélrózsa látogatói maguk is tehettek egy keveset a világ egyik legszegényebb országában élőkért: vásárolhattak egy képeslapot, amelynek a százforintos árából nyolcvanat Indiába küld a Bocs Alapítvány. Ezzel képzeletben egy tányér ételt tettek egy éhező indiai gyermek elé.
Szegfű Katalin