Keresztutak

Mint hatalmas, lusta polip, úgy terül el az erdélyi Brassó városa a magasba nyúló hegyek között húzódó völgyben. A polip egyik karja a várossal szinte összeépült Négyfalu. E magyarlakta település egyik részén, Türkösön rendhagyó istentisztelet volt július 18-án.

Csodálkozva néztek le az óriási havasok a türkösi evangélikus templomra ezen a napon, hiszen – a megszokottól eltérően – délután egy órakor kezdődött a vasárnapi istentisztelet. De nem pusztán ez volt rendhagyó: az is, hogy korábban itt még nem látott esemény zajlott Isten házában.

A helyi gyülekezet lelkészének fiát, Domokos Jenőt szentelte lelkésszé Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke. Az igehirdetés alapját Pál második korinthusi levelének 12,9 verse adta: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Az apostol kitartó imádsága előzi meg Isten válaszát, és ez a válasz felszabadító, megnyugtató. Hiszen ennek az „elégnek” nem az ember által oly sokszor kimondott negatív töltése van, hanem az Úr ígérete hangzik belőle: Isten megadja az elegendőt, annyit ad, amennyire szüksége van a hozzá fordulónak. „Az ígéret a tiéd is, Jenő – szólította meg a püspök a szentelés előtt állót –, kérd mindig bátran az Úr segítségét, és ő tudni fogja, mit és mennyit adjon neked.”

Az igehirdetés végén a köszönet szavai hangzottak el. Köszönet a családnak, köszönet a szűkebb és a nagyobb erdélyi gyülekezetnek, egyháznak. Hiszen ami itt, ebben a közösségben olyan természetes, fogyó nemzetünkben és fogyó egyházunkban sajnos nem mindig az: hogy az otthon jó szívvel „lemond” gyermekéről, hogy örömmel veszi, ha a gyermek a szolgálat útját választja. Ezt a jó szívet mutatta, hogy az ordináción – mondhatjuk: természetesen – ott volt Négyfalu másik három tagjának (Bácsfalunak, Csernátfalunak, Hosszúfalunak) a lelkésze, valamint a Romániai Evangélikus Egyház püspökhelyettese is. És természetes volt az is, hogy Jenő leendő szolgatársai is eljöttek Magyarországról.

Ilyen természetes volt az út is, amelyen Domokos Jenő eljutott a lelkészi hivatáshoz. A brassói születésű fiú négyéves korában – amikor édesapja lett a türkösi lelkész – került a faluba. Az itt elvégzett általános iskola után Békéscsabán, az éppen beinduló evangélikus gimnáziumban folytatta tanulmányait. A család, édesapja szolgálata, a türkösi közösség és nem utolsósorban a békéscsabai évek egészen természetesen vezették őt az Evangélikus Hittudományi Egyetemre. Az itt eltöltött hat esztendő (amelyet megszakított az ösztöndíjasként Németországban töltött egy év) maradandó nyomokat hagyott a szívében is, fejében is. Ahogyan mondja: „Nehéz volt, de jó volt. Jó család voltunk.” A hatodik, gyakorlati év ismét Békéscsabán találta őt, ahol középiskolai hittantanára – Németh Mihály – lett a mentora. És most újra a közelbe, Szarvasra megy, ahol az Ótemplom gyülekezetében várja a lelkészi szolgálat.

Az ünnepélyes alkalmon Johann Gyula képviselte a teológiát, és az idősebb Domokos Jenő volt a püspök segítője. Az istentisztelet úrvacsorai részében Jenő is az oltár elé állt. Együtt szolgált apa és fia; szolgálatukban segédkezett nekik a többi jelen lévő – erdélyi és magyarországi – lelkész is.

„Isten, áldd meg a magyart…” – szólt a Himnusz, és a jelenlévők ezen az istentiszteleten is megérezhették, megtapasztalhatták az Úr imádságot meghallgató, imádságra válaszoló áldását.

Wiszkidenszky András