Napról napra

Az Úr pedig előttük ment nappal a felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik. 2Móz 13,21 (2Tim 2,13; Mt 5,13–16; Ef 5,8b–14; Zsolt 119,129–136) Hányszor gondoltam irigységgel a tanítványokra, akik Jézust egészen közelről láthatták, még akár meg is tapinthatták, vagy akár a vándorló zsidó népre, amely előtt megjelent Isten, és vezette őket! Mennyire más lehetett nekik, mint nekünk, ma élő, Istent kereső embereknek! De vajon könnyebb lehetett akkor, mint most? Életünkben, az egyes történésekben mi is megtapasztalhatjuk a vezetést. A nekünk adott szabadság valósága azonban nem engedi, hogy a döntés felelősségét megspóroljuk magunknak. Annak ellenére, hogy a kritikus pillanatokban talán egészen elhagyatva és magányosan érezzük magunkat, a mögöttünk levő útra visszatekintve mégis tapasztalatot szerezhetünk Isten gondviselő jelenlétéről és felmérhetetlenül bölcs akaratáról!

Adjátok át tagjaitokat az igazság szolgálatára, hogy szentek legyetek. Róm 6,19 (3Móz 19,2; Jak 2,14–26; Mk 5,21–24a) De hát hogyan legyünk szentek? Hiszen ismerjük magunkat! Hogyan legyünk Istennek elkülönítettek, tiszták és teljesek, a világból kihívottak és a világba elküldöttek? Olyanok, akik átengedik magukat az igazság szolgálatára? Hogyan működhet, hogyan hathat rajtunk keresztül az Isten szeretete? Mennyire jó, hogy nem egyéni erőforrásainkra kell támaszkodnunk! Mennyire jó, hogy életünk minden helyzetében Istenre hagyatkozhatunk! Mennyire jó, hogy nem kell aggódnunk saját alkalmatlanságunk miatt – hanem elfogadhatjuk a számunkra ajándékba adott megigazítást! Mert ő maga erősít meg bennünket.

De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktől pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek. 1Pt 3,14 (Zsolt 33,10; 2Kor 6,11–18/7,1/; Mk 5,24b–34) Könnyű a szenvedésről akkor beszélni, amikor az ember viszonylagos lelki békében élhet, ha nem kell a túlélésért küzdenie! Az apostol szájából mégis hitelesen hangzanak e szavak, hiszen ő maga is sokszor került hasonló helyzetbe. Nyugodtan fogadhatjuk hát tőle a felkészítést és a biztatást. A reménység alapja az az igazság, amelyet Jézus Krisztuson keresztül megismertünk. Ha valaki ismeri ezt az igazságot, akkor a legfontosabbat megtalálta már. Ezért nem kell megrettennie vagy megijednie, és ez lehet az élet teljes megéléséhez való bátorságának az alapja.

Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg. 2Kor 5,11 (5Móz 3,24b; Jak 3,13–18; Mk 5,35–43) Mi az életem értelme, és hogyan kell élnem ahhoz, hogy boldog legyek? Mihez kezdjek az engem vagy szeretteimet érő szenvedéssel? Honnan kapok erőt, ha nagyon megfáradtam? Bár az országos statisztikák létszámukban csökkenő gyülekezetekről adnak hírt; bár voltak egykor pulzáló, élettel teli közösségek, amelyekben mára csupán néhány ember maradt a korábban hatalmas hívő seregből; bár sokszor elveszettnek érezhetjük az egyház ügyét – az evangélium ma is megszólítja az embereket. A mindenkori változó élethelyzetek aktuális kérdéseire mindenkor megszabadító válaszokat ad. Azokra a látszólag változó kérdésekre, amelyeknek a lényege az állandó változás közepette sem változik, örök érvényű igazságokkal felel. Ez a válasz pedig az, hogy Isten – akit nem látunk – a lét alapja, és ismeri az emberi életet, mert minden létező belőle nyeri létét, ezért semmi nem szakíthat el tőle. Bennünket, „földön élő és küzdő” népét mint gyermekeit szeret, és ez a szeretet örök.

Lelkem hozzád vágyódik éjjel, teljes szívből kereslek téged. Ézs 26,9a (Fil 3,20; Lk 11,33–36/37–41a/; Mk 6,1–6) Álmatlan, átforgolódott éjszakákon, kínzó gondolatok, fájdalmak vagy megoldhatatlannak tűnő problémák között, betegágy vagy koporsó mellett is keressük az Istent, az ő nyomait a világban és a sorsunkban, a tőle érkező jeleket a szívünkben, mások szavaiban és tekintetében. Kutatjuk az akaratát. Paradox módon életünk minden pillanata – tudatosan vagy tudattalanul – Isten keresésére irányul. Őutána kívánkozik a szív, amikor szeretetre éhes, vagy amikor új, megtisztult lehetőségekre vágyakozik. „A végső igazság utáni szenvedélyes vágy” a lelkünk legmélyéről fakad. Vajon hányszor sikerül elaltatni, elnyomni lelkiismeretünk mozdulásra, cselekvésre biztató szavát? Erős a reménységünk, hogy a Szentlélek vigasztalása eléri a küszködőt.

Jézus pedig felállt, és így kiáltott: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” Jn 7,37 (Ézs 12,3; Jn 18,19–24; Mk 6,7–13) Szomjazom! Szomjazik a lelkem! Érzem, elég lenne néhány korty víz, csak hogy tudjak másra is gondolni, mint lelkem állandóan gyötrő szomjúságára… Békességre, szeretetre és megnyugvásra szomjazom! Az Istennel és az embertársaimmal való megromlott és zilált kapcsolatom, a szívem sötét indulatai, a saját vak akaratom, vágyaim és illúzióim hajszolása elszakított az éltető égi életforrástól, s hiába iszom egyre többet, egyre mohóbban az általam elképzelt élet vizéből – egyre szomjasabb leszek. Szomjazom az igazi utat, a végső igazságot és az örök életet. Aki abból a vízből iszik, amelyet Jézus ad, nem szomjazik meg soha többé. Uram, köszönöm, hogy nálad örök megelégülést találhatok!

Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. 2Kor 4,10 (Zsolt 30,4; Fil 2,12–18; Mk 6,14–29) Isten Jézus Krisztusban magára vette az ember formáját: kiszolgáltatottságát és behatároltságát. A síró csecsemő tehetetlenségét és a lehetőségeitől teljesen megfosztott, kifeszített ember sorsát – és a halálát is. Nem kívülről, „isteni beavatkozással” oldotta meg a Jézus életében is megjelenő problémákat, hanem a szenvedést végigélve, a kihívásokat szelídségével megválaszolva, a gonoszt szeretettel legyőzve adott példát életünk vezetéséhez. A halál felett aratott győzelmében számunkra is valósággá válhat az öröklét távlata.

Buday Barnabás