A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 10. vasárnap

A Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap minden esztendőben Jeruzsálem pusztulásának az emléknapja. Az ősegyház Jézusnak az oltár előtt elhangzott vészterhes jövendölését látta beteljesülni Kr. u. 70-ben, a Josephus Flavius A zsidó háború című művében megörökített szabadságharc eltiprásának végső napjaiban. Titus – a későbbi római császár – hadai hosszú és kimerítő ostrom után elfoglalták Jeruzsálemet, és a várost a föld színével tették egyenlővé. A Salamon által épített, majd a Heródes által kétszer akkorára újjáépített templomot is lerombolták. Csak a templomtér ötven méter magas támfala maradt meg, amelyet Jézus korában a templom párkányának neveztek, a templom pusztulása óta pedig Siratófalnak hívnak.

Az Ószövetség áldozati kultusza a jeruzsálemi templom lerombolásával megszűnt, és a zsidó vallásban ettől kezdve mind a mai napig szünetel a papi szolgálat. Csak rabbik, azaz tanítómesterek vannak, akiknek feladata a Tóra és a többi írás tanítása, magyarázata. Mindez a zsinagógákban folyik, amelyeket csak a pontatlan köznapi szóhasználat mond néha templomnak.

Az őskeresztények úgy gondolták, hogy Isten a régi templom elpusztításával félreérthetetlen jelét adta: az ószövetségi papság és az ószövetségi áldozatok ideje lejárt, mert helyükbe az Újszövetség főpapjának, Jézusnak egyszer véghezvitt és örök időkre érvényes keresztáldozata lépett. De az ószövetségi áldozati kultusz és Jézus keresztáldozata között nem csak az a különbség, hogy az utóbbi hatályba lépésével az előbbi érvényét vesztette. Legalább olyan lényeges az az eltérés is, amely az áldozat gyümölcséből való részesedés módjában mutatkozik.

Az ószövetségi áldozat gyümölcséből automatikusan részesültek mindazok, akikért a pap bemutatta, illetve akik felajánlották, ha teljesítették az áldozathoz kapcsolódó rendelkezéseket és fogadalmaikat. Jézus keresztáldozatának gyümölcsében viszont egyedül hit által lehet részesülni. Csak hittel lehet megragadni és elfogadni a Jézus halálán nyert bűnbocsánatot és örök életet. Bár Jézus mindenkiért életét adta, Isten is mindenkinek kínálja áldozatának gyümölcseit, de érvényes Luther mondása is: „Annyira a tied, amennyire hiszed!” A hit az a „lelki végtag”, amellyel a felkínált ajándék után nyúlhatunk, amellyel megragadhatjuk és birtokba vehetjük.

Mindebből nem következik, hogy az ószövetségi ember életében a hit csak amolyan fölösleges ráadás, a köteles penzum túlteljesítése lett volna. Az ószövetségi ember is tudta, hogy Istennek lehetetlen hit nélkül tetszeni. Habakuk igéje is ezt húzza alá: „az igaz ember a hite által él”. A szöveg összefüggéséből láthatjuk: hit nélkül nem tud megállni, és – a szó szoros értelmében – nem tud életben maradni a próbatétel idején, azokban a napokban, amikor Isten jóságát, hűségét, igazságát közvetlenül nem tapasztalja. Luther is tanítja, hogy a hit ilyenkor egyet jelent a várakozással. Habakuk így mondja: „...figyelek várva, hogy mit szól hozzám, és mit felel panaszomra.” Ezt a várakozást a hit sosem adja föl, mert bizonyos, hogy Istennek van szava ahhoz, ami történik. A hívő nem tud beletörődni, hogy az legyen hozzá az Isten utolsó szava, ami a nemkívánatos, próbás vagy éppen csapásként átélt eseményekben megnyilvánul. Tudja, hogy ezekkel az eseményekkel is Isten „szólítja meg” őt, de ragaszkodik hozzá, hogy Isten „mást is fog még mondani”. A hívő ilyenkor nem Isten verbális megnyilatkozására vár, hanem meg van győződve arról, hogy Isten a szorult helyzetben mondott imádságára, a mélységből jövő kiáltására (130. zsoltár) előbb-utóbb szabadító tettekkel felel. Isten válaszára várni annyi, mint szabadító tettére várni! Valószínűleg ezért került Habakuk igéje is éppen Jeruzsálem pusztulásának emlékvasárnapjára. Azon a szomorú napon, amikor Titus hadai bevonultak a szent városba, ahol akkor valóban nem maradt kő kövön, a hívő keresztények szívében ott élt a meggyőződés: a látszat ellenére sincs minden veszve! Az áldozati kultusznak ugyan vége van, a lévita papságnak is vége van, még sincs vége mindennek! Mert nem lehet, hogy ez legyen Isten utolsó szava Jeruzsálemhez! Egyvalami azonban nem kerülhető meg: ez a hit. Hit, de nem az ellenségénél is hatalmasabb fegyverek erejében – hiszen ezek a fegyverek nem sokkal később, a Bar Kochba vezette újabb szabadságharc idején is megszégyenültek.

Istennek bizonyosan lesz még szava Jeruzsálemhez, de ez nem a régi újrakezdését, hanem az új kezdetét fogja jelenteni. Azt a Kezdetet, aki nem más, mint Jézus Krisztus. Azt a napot, amelyen Jeruzsálem népe többé nem „Feszítsd meg!”-et kiált rá, hanem így köszönti: „Áldott, aki az Úr nevében jön!”

Imádkozzunk!

Urunk, te talpra állítottál minket, valahányszor elbuktunk, és mi mégsem értettük meg szavad, mert mindig azt akartuk újrakezdeni, amit megítéltél. Adj népednek – egyházadnak – ma is új kezdetet a Jézus Krisztusban. Ámen.

Véghelyi Antal