Keresztény szemmel

Hétfő reggeli tolongás a földalattin. Épp hogy beférek a kocsiba, és már záródnak az ajtók. Morcos, fáradt alakok, felnézni sincs kedvem, meg nem is nagyon illik belebámulni a tőlem harminc centire állók arcába. Egy drabális fickó rálép a lábamra. Persze bocsánatot kér, de nincs erőm rámosolyogni. Nyűgös vagyok, utálom a tömeget. A Deák téren rutinosan slisszolok ki az ajtón, és azon kapom magam, hogy rohanok. Sőt vágtázom, mert utálom kerülgetni a lassan bandukoló néniket. Nem érek rá, kérem, én dolgozó nő vagyok! Sietek! El az utamból! És közben haragszom magamra. Minek ez a nagy sietség? A munka megvár. Mindig időben elindulok, soha nem késem el sehonnan. De a tömeg arra ingerel, hogy szabaduljak, hogy ki onnan!

Elsőként érek az átjáróba. Fejkendős néni áll magában, előtte kis szatyorban néhány szál színes virág. Két robusztus metrórendőr megy el mellette. Várom a pankrációt. A fickók fiatalok, egyikük az ujjával huncutkásan megfenyegeti a nénit: „Mama, ugye tudja, hogy itt nem szabad árulni?!” A néni szégyenlősen visszamosolyog, kicsit úgy tesz, mintha megijedne, és lehet, hogy egy kicsit tényleg megilletődik. Hatóságiak mennek is tovább, néni marad. Azon kapom magam, hogy elhúzódik a szám. Döbbenten veszem észre, hogy mosolygok. Valaki kedves volt, valaki ez egyszer nem élt a hatalmával, és ez jó érzéssel tölt el.

Visszanézek a „mamára”, és eszembe jut a sajátom. A fejkendős, hajlott hátú nagyanyám, aki összecsúszott csigolyákkal, botra támaszkodva kapálgatja a kertjét. Irdatlan akaratereje és munkavágya tartja életben. És a virágok iránti szeretete. Tele van a kertje szebbnél szebb illatozó virággal. Néha társalog velük. Hogy ne legyenek olyan egyedül. Azt hiszem, válaszolnak neki. Nem tudom, hogy miről beszélgetnek. Talán életről, halálról, gyerekekről; remélem, a messzire került unokák gondjairól is. A tulipánok ilyenkor szelíden ingatják a fejüket, azt hiszem, nem értenek egyet nagyanyám keserveivel. A rózsák harcra készen meregetik tüskéiket, bármikor megvívnának érte. A nefelejcsek csak szolidan bontogatják halvány szirmaikat, a törökszekfű illatával bódítja őt. Értik egymást. Hálásak a gondoskodásért, a friss vízért, a jó szóért. Cserébe életben tartják őt. Csak ennyit tehetnek érte.

Visszalépek a nénihez, és kérek egy csokorral. Kékek, rózsaszínek, lilák, sárgák. Illatukban érzem egy vidéki udvar napsugarát, egy májfoltos, ráncos kéz gondoskodását. Amikor napközben rájuk nézek, úgy érzem, nagyanyám mosolyog rám. Aznap nem veszekszem senkivel.

Jánosi Vali