Keresztény szemmel

Alig múlt el tíz óra, és máris kánikula van – gondolta Margit néni a szűk, levegőtlen pénztárfülkében, és fehér zsebkendőjével végigtörölgette izzadt homlokát. De sietnie kellett, mert a pénztár ablaka előtt sorban álló emberek mind-mind nagyon türelmetlenek voltak. Tülekedtek, nyomakodtak, mihamarabb szerettek volna már felfrissülni a medencék hűsítő vizében. Margit néni visszatette hát a zsebébe a kendőjét, és a soron következő vendéghez fordult.

– Hány éves kortól kell a gyerekeknek jegyet venni? – kérdezte a csinos, karcsú lány.

– Hat – válaszolta a pénztáros automatikusan. Naponta annyiszor el kellett mondani, meg ki is volt írva, sosem értette, miért nem olvassák el a tájékoztatót.

Ekkor jelent meg az ablakban a copfos. Föl kellett ágaskodnia, hogy belásson a résen, de nem ismert akadályt, élénk kék szemeivel kíváncsian kukucskált be az aprócska nyíláson. Életvidám teremtés, szöszke hajában két tarka gyöngyös csat virított, és úgy himbálódzott vidám frizurája, mint a szélben táncoló két virág. Az arcocskája csupa élénk figyelem. Margit nénire mosolygott, és elényújtotta ragacsos kis tenyerét.

– Ide nézz! – suttogta izgatott örömmel. – Pénzem van! És csakugyan ott fénylett a csöpp ujjak rejtekében egy fényes, láthatóan nagy becsben tartott ötforintos érme. Olyan lelkesen és büszkén mutatta, ahogyan csak igazi gyerekkincset lehet. Ő az érintett tehát.

– Akkor két felnőttjegyet kérünk, Orsi még nincs hatéves – közölte óhaját szürke hangon a karcsú lány. Margit néni kacsintott egyet a kicsire, és elismerően bólogatott a tenyerén pihenő pénz felé, de közben már tépte is le a zöld tömbből a belépőket, hadd haladjon a sor. De hiába igyekezett, mert a szöszke nagyra nyílt szemekkel rémülten nézett fel az ablakon át, aztán elszántan a kis párkányba kapaszkodott, és nem mozdult többé. Csupa csodálkozás tekintete elborult, méltatlankodva húzta ki magát, úgy szólt rá a nővérére.

– De vagyok – mondta először egész halkan. – Bori, én már vagyok hatéves, hiszen tudod! – folytatta hangosabban. – Még tortám is volt, meg babazsúrom! Hatéves vagyok, igenis hat! Ősszel megyek iskolába, anyu is mondta. Már az iskolatáskám is megvan – nézett körül segélykérően. – Elmúltam, biztos, hogy hatéves vagyok! Miért mondtad, hogy nem? – nézett fel szemrehányóan a nővérére. A nagylány lángvörös lett szégyenében.

– Hallgass már, Orsika! Majd később megbeszéljük, hogy mennyi idős vagy. Menj oda Bratyóhoz szépen! – próbálta csitítgatni a kicsit, de az nem engedte leszerelni magát.

– Jó, mindjárt megyek, csak mondd meg előbb ennek a néninek, hogy én már igenis vagyok hatéves, és nem kis óvodás, hanem nagylány, apu is megmondta. Már késsel-villával eszek, mint ti, és három fogam is kiesett itt elöl. Igaz, Bratyó, igaz?! – hívta segítségül a mellettük álló, zavarában jobbra-balra tekingető, magas, barna fiút.

– Rendben van, iskolás leszel, de még nem vagy hatéves, érted? Eredj már innen, vagy kapsz egy hatalmas pofont! – tolta el az ablaktól idegesen a nővére.

A gyerek tehetetlenül sodródott, kétségbeesésében tele torokból sírni kezdett. A két szöszke copf kókadtan lógott a fájdalmában zokogó csöppség vállain. A pénztáros kezében megállt a jegytömb. A lány arcát nézte komolyan. Ne tedd, szerette volna mondani. Ne bántsd ezt a kedves kis öntudatos apróságot! Neki még hihetetlenül fontos a kora és az igazsága. Ne sebezd meg kétszáz forintért!

– Megmondtam, két felnőttjegyet kérünk! – förmedt rá türelmetlenül a nagylány. – Meddig várjak még?!

Margit néni összehúzott szemöldökkel figyelte a haragtól eltorzuló, fiatal, szép arcot. Milyen kár, gondolta. Tán nem is érti, mit veszít el kétszáz forintért. Vajon megérte neki az árát ez a spórolás?

A gyerek bömbölése egyre távolodott, és Margit nénire várt a munka. Az emberek csöndesen haladtak el az ablaka előtt, és hamarosan minden sorban álló benn volt a vidám strandolók között. A pénztáros elgondolkodva üldögélt aprócska kockaházikója árnyékában. Újságot lapozgatott, de maga sem figyelt rá, hol is tart. Szöszke Orsira gondolt, meg az őt kísérő fiatalokra. Mit tehetett volna? Valószínűleg semmit, és mégsem tudta magában lezárni az ügyet.

Félénk kis kopogás riasztotta fel gondolatai közül. Vajon ki lehet? Nem szokott őhozzá más jönni, csak esetleg a kabinos Margó, de annak nem szokása ilyen udvariasan előre jelezni az érkezését. Óvatos kíváncsisággal nyitott ajtót. A küszöbön a szöszke állt. Fodros fürdőruhájában, víztől csöpögő hajjal vacogott az árnyékban. Nagy szemeiből bizalom áradt.

– Nahát, te vagy az, Orsika?! – csodálkozott el Margit néni őszintén. – Kedves, hogy meglátogattál. Mi újság? Tetszik neked itt a strandon? – mosolygott a pénztáros barátságosan.

Magában örült, hogy talán ezzel a találkozással kicsit kiveheti az élét az előbbi sírós érkezésnek. De Orsika nem mosolygott vissza. Komolyan nézett a szemébe, aztán ajkait összeharapva, elszántan nyújtotta felé kis tenyerén a csillogó ötforintost.

– Elmúltam hatéves – mondta. – Tessék, ezt neked adom belépődíjnak.

Margit néni meglepetten nézett a kicsire.

– Tartsd csak meg, kicsikém, hiszen olyan kedves neked – szólt mosolyogva.

A szöszke meg-megrezzent, vizes kis testén újra meg újra átfutott a borzongás. De elszántsága nem változott.

– Tedd el, néni – kérte szinte aggódva. – Nekem fontos, hogy ne csapjalak be. A mama majd biztosan ad nekem másik pénzt, ha jó leszek, de ez most a tiéd a strandért. Így van jól. Tudom.

A pénztáros nagyot nyelt. Könnybe lábadt szemmel vette át a fényes kis érmet. Orsi nagyot sóhajtva nézett maga elé egy pillanatra, aztán lassan elmosolyodott. Mintha még a vacogása is megszűnt volna, kedves kis arcán kisütött a nap.

– Köszönöm – mondta. – És most visszamegyek hozzájuk, mert már biztosan keresnek. Hát viszlát – és vidám kiscsikóugrásokkal eltűnt a fürdőruhás embertömegben.

Margit néni még sokáig szorongatta a kezében az ötforintost. Hova is tegye? Végül elhatározta, bekeretezteti, hogy mindig emlékeztesse rá, milyen nagyon fontos és drága dolog a becsület.

Füller Tímea