Keresztény szemmel
Hová lettek a csigák?
A kisgyermek felszabadultan játszott a peremkerületi családi ház kertjében. Zabolátlanul szaladgált a füvön, minden növényt megvizsgált, hozzápiszkált mindenhez, ami csak a cseppnyi kertben található – ahogy ezt az ilyen két-három éves apróságok teszik. Meg-megállt, ha a figyelmét felkeltő tárgy vagy növény mellett haladt el, s elidőzött a már ezerszer látott tenyérnyi kerti tó mellett is. Látszólag nem volt semmi új a már számtalanszor bejárt birodalomban, sőt még az időpont sem volt különleges. Szokásos napi levegőzés zajlott a kertben, úgy, ahogyan máskor is, tekintet nélkül arra, hogy tél van vagy nyár.
Most azonban megállt, felnézett, s miközben nagy barna szemeit felemelte, lassan kérdéssé formálta a szavakat.
– Apa! Hol vannak a csigák?
A kérdés némi csöndet eredményezett, hiszen a kézenfekvő válasz – hogy a nyári melegben a levelek alatt pihennek, s majd csak este bújnak elő – immár nem volt igaz. Pedig valamikor nem is olyan régen – mindössze három-négy évvel ezelőtt – még rendszeres szórakozás volt megszámolni a fűben portyázó csigákat. Húszig, néha harmincig is sikerült eljutni az éticsiga-mustra közben. Sőt egyszer valaki még azt a különös, mókás ötletet is felvetette, hogy – a könnyebb számbavétel érdekében – fluoreszkáló filctollal számot kellene írni a házukra, így este is lehetne „cenzust” tartani, ha egy rövid időre megvilágítanák a területet. A bolondos felvetésből persze nem lett semmi. Mindenki élte tovább a Teremtő által kijelölt életet. A békés fűnyaldosók a kertben, az emberek pedig úgy, ahogyan addig is tették.
S akkor most ez a kérdés. Valóban, hová lettek? Talán az elmúlt évek aszályos nyarai? Klímaváltozás? A növényzet vagy a kertművelési mód megváltozása? A kemikáliák terjedése? Magyarázat ezerféle kínálkozik, azonban valószínűleg egyiket sem lehet kizárólagos okként elfogadni, hiszen alighanem mindegyikből található valami az igazság színes palettáján. A lényeg azonban mégis az: rosszul láttuk el a ránk bízott feladatot, ha eltűnhettek e jámbor teremtmények. („És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” [1Móz 1,26, Károli-fordítás]) Pedig értük is felelőséggel tartozunk! Jogunk van uralkodni, de ebbe a fogalomba sehogy sem gyömöszölhető bele az irtás, a megsemmisítés, a rongálás, a felelőtlen gazdálkodás.
Nem nagy ügy – mondhatnánk. Csakhogy még néhány nem nagy ügy, s nemcsak a reggeli rigófüttyről kell lemondanunk, hanem lassan elviselhetetlen, élettérnek alkalmatlan, sőt veszélyes lesz a környezetünk. Azok számára is, akiknek gondjaira bízta Urunk és Teremtőnk! Most még „csak” egy puhatestű számára lett elviselhetetlen a környezete…
S ha már egy közönséges csigát is csak állatkertben tudunk mutatni a nyiladozó értelmű kicsinyeknek, akkor mit fogunk válaszolni nekik, amikor számon kérik rajtunk, hogy miért nem vigyáztunk jobban a ránk bízott javakra? Vagy végleg marad a hallgatás, amikor a csigák holléte felől érdeklődnek?
Szakértők ma 5-10 millióra becsülik a földi élőlények fajainak számát, közülük az emberiség mostanra mintegy másfél milliót ismert meg. Ugyanakkor egyes felmérések szerint a természetes környezetet érő káros hatások miatt évente csaknem ezer faj nyomtalanul és visszavonhatatlanul kipusztul!
Gyarmati Gábor