Keresztény szemmel
Le kell menni kutyába...
A címként olvasható mondatot bő húsz éve énekelte egy akkor botrányosnak számító, ma már „klasszikus” rockzenekar. Azaz fel kell vállalni a lent lévők sorsát, nem a társadalom krémjéhez, hanem az aljához férkőzni (ahogyan a refrén folytatódik: „légy a kutyák királya, ne királyok kutyája”).
Mindig elszégyellem magam, amikor ezt a szöveget hallgatom. Merthogy én is, mint oly sokan, fölfelé törekszem: azt akarom, hogy életkörülményeim javuljanak, társadalmi helyzetem fölfelé íveljen – a társadalmi mobilitás fölfelé dicsőség, lefelé kudarc. Orvos papának ívhegesztő a gyermeke? Szegény! Kazánfűtő fia jogász lett? Éljen! Mindenki fölfelé törekszik, és érthető, ha senki nem mondja: azt szeretném, ha a fiam rosszabb körülmények között élne, mint én.
Különben is, ismerjük az elméletet, amely kimondja: minél többen akarják saját boldogulásukat, annál jobban boldogul, annál gazdagabb lesz az egész társadalom is. Ha sokan mondják: én gazdag akarok lenni, akkor egy idő múlva az egész ország, közösség gazdaggá lesz. (Igazán kár, hogy ez az elmélet elfelejti: a fölfelé vezető út gyakran mások hátán és fején át vezet...) Fölfelé mosolyogni, lefelé rúgni – íme, a biztos recept, ha boldogulni akarok. Inkább vagyunk királyok kutyái, aranyos kis pincsik, akik kedves pitizésükért kapnak egy kis lerágott csontot – hírnevet, társadalmi megbecsültséget, jobb fizetést.
És amikor mindezt kezdem elhinni, amikor komolyan veszem, hogy nekem akár keresztényként, akár lelkészként, egy gyülekezet vezetőjeként mindenáron a nagyok közé kell tartoznom, megszégyenít valaki. Valaki, aki „lement kutyába”, aki felvállalta a gyengék sorsát, aki barátait nem a hivatalosak, a nagyok, az okosak közül, hanem a prolik, az iparosok, a halászok közül választotta (hogy ne is beszéljek Mária Magdolnáról). Valaki, aki nem polgári házban született, hanem istállóban, és nem ágyban, párnák közt halt meg, hanem egy fához szögezve. Ha ez a valaki rám néz, ideges leszek, elkapom a tekintetemet.
Persze tudom, hogy nem egyszerű a helyzet. Mert Jézus sem fölülről nyúlt le embertársához, hanem mellételepedett, és nem éreztette a másikkal, hogy „most éppen jóságos vagyok veled, ugye örülsz?” Az álszent szánakozás a közönynél is rosszabb. Hogyan tudok hát társa lenni a másiknak elveszettségében, gyengeségében, ha ő azt érzi, másik világban élek, ha ő érzi bennem dühödten a szánakozást? Nem tudom a választ.
Marad hát a tüske, amely nem hagy békén, szerencsére. Igaz, az is fontos, hogy leüljek amellé, aki önmagát kutyául érzi, aki nem társadalmi, anyagi szempontból, hanem lelkileg van mélyen. Az ő embertársává lenni ugyanolyan kihívás és nagyszerű feladat. De ettől a lelkem még nem lesz teljesen nyugodt. Kyrie eleison – Uram, irgalmazz, mert nem tudok lemenni kutyába!
Hegedűs Attila