Keresztény szemmel

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy régi kolostor. Erre a kolostorra nehéz idők jártak. Századokkal ezelőtt viruló és varázslatos hely volt, ahol számtalan odaszánt életű szerzetes élte mindennapjait, és amelynek kisugárzását az egész országban érezni lehetett. De most csupán öt szerzetes lakott ott, és már mindnyájan elmúltak hetvenévesek. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a rend ki fog halni.

A kolostortól pár kilométernyire élt egy nagyon öreg remete, akiről sokan azt tartották, hogy próféta. Egyik nap, amikor a szerzetesek rendjük kihalása miatt siránkoztak, és a lehetőségek hiányát vették számba újra és újra, elhatározták, hogy elmennek a remetéhez, és megkérdezik, nem tud-e valamit tanácsolni nekik. Talán tényleg látja a jövőt, és meg tudja nekik mutatni, hogy mi menthetné meg a kolostorukat.

A remete a kunyhójában fogadta az öt szerzetest, de amikor előadták a kérésüket, nem tudott mást tenni, mint kifejezni együttérzését.

– Értem én, hogy van ez – mondta a remete. – A lélek kiveszett az emberekből. Már csak alig néhányan törődnek a régi dolgokkal.

Az apát végül nyíltan rákérdezett:

– Tudnál nekünk mondani valamit, amivel megmenthetnénk a kolostorunkat?

– Sajnos nem – felelte a remete. – Fogalmam sincs, mit lehetne tenni. Csupán azt tudom nektek mondani, hogy egyikőtök az Isten apostola.

A szerzeteseket egyrészt kiábrándította, másrészt összezavarta a remete titokzatos válasza. Visszatértek hát a kolostorba, és azon töprengtek, hogy mit érthetett a remete azon, hogy „egyikőtök az Isten apostola”. Még hónapok múltán is arról beszélgettek, hogy miként értelmezzék szavait.

„Egyikünk az Isten apostola – tanakodtak. – Arra gondolt, hogy közülünk valaki? Az lehetetlen! Mindannyian túlságosan idősek és jelentéktelenek vagyunk. Másfelől mi van, ha tényleg igaz? És ha igaz, akkor melyikünkről van szó? Szerintetek az apát az? Hát, igen. Biztosan az apátra gondolt. Már generációk óta ő vezeti a közösségünket. Másrészt Tamás testvér is eszébe juthatott. Igen, ő tényleg szent ember – bölcsesség és világosság tölti el. De Izidor testvérre is gondolhatott. Bár Izidor néha makacs és hajlíthatatlan, mégis szinte mindig igaza van, amikor felszólal valami ellen. Igen, talán ő lehet az. Á, Fülöp nem jöhet számításba! Teljesen passzív, és olyan félénk – igazából egy senki. Hm, mégis mindig ott van, amikor szükség van rá. Hűséges, és mindig lehet rá számítani. Lehet, hogy mégiscsak rá gondolt? Természetesen rólam szó sem lehet. Eszébe sem juthatott ez az ötlet. Én csak egy hétköznapi alak vagyok. Vagy talán mégis én lennék az Isten apostola? Istenem, csak én ne! Én nem lehetek apostol, az túl sok lenne nekem! Vagy mégsem?”

Ahogyan ezen elmélkedtek, töprengtek, egy idő után sokkal jobban elkezdték tisztelni egymást, hiszen egyikük sem tudhatta, hogy ki lehet az Isten apostola. Sőt önmagukra is másként tekintettek, mivel nem lehettek biztosak benne, hogy nem ők-e azok, akikre a vén remete gondolt...

A kolostor egy gyönyörű erdő közepén állt. Sokan jártak arra, hogy ott töltsék a hétvégéjüket, hogy piknikezzenek a mezőn, sétálgassanak a kis ösvényeken, vagy beüljenek a csöndes kápolnába imádkozni. Az emberek megérezték annak a különleges tiszteletnek a kisugárzását, amellyel a szerzetesek bántak egymással, s ez vonzóvá tette számukra az egész kolostort. Kezdtek visszajönni az épület köré, ott töltötték a hétvégéjüket a barátoknál. Beszélgettek velük, játszottak az udvarban, imádkoztak velük a kis kápolnában.

Aztán a barátaikat is elhívták erre a különleges helyre, a barátok meg az ő barátaikat. Ahogyan egyre több látogató jött, néhány fiatalember szóba elegyedett a szerzetesekkel. Egy idő múlva valamelyikük megkérdezte, hogy beléphetne-e közéjük. Hamarosan egy másik is így döntött, majd újabbak csatlakoztak hozzájuk.

Pár év múlva a kolostorban virágzó közösség alakult ki. A remete ajándékának köszönhetően a ház a lelkiség és a fény sugárzó központja lett az egész országban.

(Angolból fordította: Rozs-Nagy Szilvia)