Élő víz

Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott. (Zsolt 33,12)

Szentháromság ünnepe után a tizedik héten az Útmutató reggeli igéi Isten választott népének és Jeruzsálemnek a tragikus sorsáról szólnak, így emlékeztetnek a szent város és a templom 70-ben bekövetkezett pusztulására. A rómaiak ekkor teljesen lerombolták mindkettőt. Jézus ezt előre megjövendölte: (…) „földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” (Lk 19,44) Jézus mégis szereti népét; megsiratja a várost, megtisztítja a templomot, és tanít az imádság házában, hogy „az egész nép” ne csak rajongjon érte, hanem ismerje fel benne a Messiást! Pál szívét is gyötri a fájdalom népe miatt, mert „nem a testi származás szerinti utódok az Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak”. Az Ószövetség igéiből felismeri, hogy mit jelent Isten szabad kegyelme népe életében: „Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: »Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.«” (Róm 9,14–15) Az 1975 előtti Útmutató heti igéje ezt hirdette: „Az igazságosság felmagasztalja a népet, a bűn pedig gyalázatukra van a nemzeteknek.” (Péld 14,34) Pál ezt kérdi: „Azért botlottak meg, hogy elessenek? Szó sincs róla! Viszont az ő elesésük által jutott el az üdvösség a pogányokhoz.” (Róm 11,11) Jézus megismétli jövendölését a templom lerombolásáról: „(…) nem marad kő kövön, amit le ne rombolnának”, és szól a szent város pusztulásáról is: „(…) pogányok tapossák Jeruzsálemet” (Lk 21,6.24). S ezután hol lehet imádni az Istent, aki Atya és Lélek? A samáriai asszony tudja meg először a választ a Messiástól: mindenhol és mindenkor! „Az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának.” (Jn 4,23) A pogányok apostola folytatja a pogányokból lett (mindenkori) keresztények tanítását, hogy saját hitükben el ne bizakodjanak: Isten nem véglegesen vetette el Izraelt! „Hiszen ha te (…) a természet rendje ellenére beoltattál a szelíd olajfába, akkor azok a természetes ágak mennyivel inkább be fognak oltatni saját olajfájukba!” (Róm 11,24) Jézus az ítélet tüzére emlékeztette az őt siratókat és elutasítókat: „Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lk 23,31) Zakariás pedig népe jövőbeli megtéréséről prófétált: „Rátekintenek arra, akit átdöftek, és úgy gyászolják, ahogyan az egyetlen gyermeket szokták.” (Zak 12,10) „Azon a napon” teljesedik be Jeruzsálem bűnbánata, de a keresztény egyház tagjai kétezer éve arra a megfeszített és átszúrt Jézusra tekintenek fel, aki feltámadt és él: „Tested piros vérrel virágzott / Értem, ki száraz ág vagyok; / Szemed sűrű könnyektől ázott / Értem, aki meghervadok. / Szelíd olajfa, ó segíts: / Olts magadba, és üdvözíts!” (EÉ 415,5)

Garai András