Keresztutak

A mi vidékünkön csínján kell bánni a „szekta” és a „pogány” szavakkal, mert e szavak óvatlan használója az emberi jogok hivatott és hívatlan őreitől hamar megkapja a minősítést: „megvet, lenéz másokat”, „türelmetlen”, „fundamentalista”. A média által, a nyilvánosság mozgósításával pedig gondoskodnak az elhallgattatásáról.

A minap azonban kezembe került egy interjú, amelyben a Germán Hitközösség (Germanische Glaubensgemeinschaft) szép magyar névre hallgató „törzsfőpapja” (Alsherjargoden) úgy nyilatkozott, hogy ő (az egykori római katolikus) büszkén vallja magát „pogánynak”, és ezt nem találja diszkriminatívnak. Kifejtette, hogy ő az ógermán természetvallás híve. A kérdésre, hogy jutott el ide, így felelt: „Egyszerre világossá lett számomra, hogy Wotan (a germán főisten) és Krisztus azonos személy, s akkor tudatosan a pogányságra adtam magam.”

A helyzet ismerői szerint Németországban vagy kéttucatnyi különböző csoport van, amely visszaálmodja és megpróbálja újra életre kelteni a kereszténység megjelenése előtti germán vallást. De csak német jelenségről van itt szó? Áttételesen nem hasonló jelenség ez, mint az, hogy Magyarországon egyes körök a magyarság „ősbűnének” a keresztény hitre való megtérést tartják? Milyen jó lenne még mindig a napistent imádni, Krisztust magyarnak kinevezni, és így tiltakozni a „Szent István-i erőszaktétel” ellen! A kereszténység von Neményi úr szerint is „lelki terror alatt” tartja a szegény emberiséget, s ettől kellene a természeti vallás segítségével megszabadítani.

Két újabb hír érkezett most Oroszországból, amelyre érdemes fölfigyelni. Talán elsősorban azért, mert mindkét esetben nyelvrokonainkról van szó. Az első az Udmurt Köztársaságból való, amelynek a Kusebajevo nevű helységében „a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó őslakosság legfőbb szentélye található”, amely még a kereszténység előtti időből származik. Ez a kis nép megtartotta ősi sámánhitét – így a közlemény –, bár az orosz ortodox egyház már három évszázaddal ezelőtt kényszerrel a kereszténységre térítette. Ma is sámánok irányítják a közösség életét, imádkoznak jó termésért, sikeres vadászatért és az emberek jólétéért. Három istenségüket azonosították a keresztény Szentháromsággal. Többek között ez mentette meg őket az orosz államegyház üldözésétől.

A második hír más forrásból és később jött, de nem kevésbé „izgalmas”. Mari nyelvrokonaink a közép-volgai régióban olyan szakszervezetet hoztak létre, amelynek feladata lenne a „sámánutánpótlás biztosítása és a szentnek tartott erdőségek védelme”. (A megboldogult sámánkutató, Diószegi Vilmos szívét biztosan megdobogtatta volna ez a hír.) Vezetője egy egykori kolhozelnök lett. A hír megjegyzi, hogy a szovjet időben is kegyetlenül üldözött „természeti vallás” hívei, akik kultikus összejöveteleik alkalmával állatáldozatokat mutatnak be, most felszabadulva az elnyomás alól „szabadon gyakorolhatják vallásukat”.

Úgy látszik, az 1997-ben meghozott orosz vallásügyi törvény rájuk is vonatkozik. Az ugyanis a „hagyományos vallási szerveződések” közé az ortodox, az iszlám, a zsidó és a buddhista vallást sorolta, bár megengedte még a lutheránusok és a baptisták működését is azzal a megokolással, hogy már „több mint 15 éve léteznek”. Bizony nem kétséges, hogy az udmurtok és a marik ennél jóval régebben gyakorolják ősi vallásukat. Akárcsak az ősgermánok, akik Bonifáciuszt is megölték vallási buzgalmukban.

Bennem az a kérdés tolult fel: nem az egyre ernyedtebbé váló kereszténység szomorú bizonyítványa mindez? A kétezer éves misszió csődje, mulasztása? Új pogányság? És nem ugyanilyen folyamatok játszódnak le a mi köreinkben is, amikor szalonképessé teszünk régi babonákat, büszkélkedünk boszorkányságunkkal, gyanús szekták után futunk, hogy teljesen lemondjunk az ellenállás legkisebb lehetőségéről is; amikor a szabadosságig megüresítjük kereszténységünk alapvető etikai, viselkedést szabályozó tételeit?

Aki áll, vigyázzon, nehogy elessék! – ez a páli mondat jut eszembe a hírek hallatán. Vigyázásra és éberségre int, mert úgy látszik, nem csupán előre, de hátra is tudunk lépni. Esetleg az újpogányság valamiféle „modern” csapdájába. Még akkor is, ha szabadgondolkodó, felvilágosult, ateista címkékkel látjuk el azt, és szabad fejlődésnek nevezzük. Emlékszem, az egyik piliscsabai missziói konferencián a finn evangélikusok komoly szándékáról volt szó: testvéreink éppen a volt Szovjetunió területén élő rokon népeink közé készülnek vinni az oda még meg nem érkezett vagy már eltemetett evangéliumot. Nem lehetne ebbe a misszióba bekapcsolódnunk?

Vagy még inkább itthon kellene kezdenünk. Egyik presbiterképző konferenciánkon hangzott el a panasz, hogy milyen hiányos presbitereink „vallási műveltsége”. Nem kellene-e komolyabban vennünk gyülekezeteink tanítását, mielőtt visszazuhanunk a kereszténységünk előtti időbe?

Gémes István