evél&levél

„A szeretet türelmes, jóságos (…), nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.” (1Kor 13,4–5)

Július 18. és 24. között az Egyedülálló asszonyok és gyermekeik témakörben megrendezett konferencián vettem részt Révfülöpön három lányommal. A konferenciát lezáró istentiszteleten, egy imádságban elhangzott mondat adta kezembe a „tollat”, hogy gondolataimat leírjam.

Azért imádkozni, hogy „tudjuk szeretni azokat a férjeket, édesapákat, akik gonoszok, és elhagytak minket”, számomra elfogadhatatlan! (Férjemet betegség következtében veszítettem el harmadik gyermekem születése előtt egy hónappal.) Egy lelkésztől, aki a megbocsátás evangéliumát is hirdeti, elvárható lenne, hogy tanítson a feltétel nélküli szeretetre és megbocsátásra. Imádkozzék azért, hogy ellen tudjunk állni a kísértésnek, hogy a szívünkből ki tudjuk irtani a szeretetlenséget és a gonoszságot. Nekem is eltartott egy darabig, míg megtanultam szeretni, az „elvet” azonban Pál apostol is érthetően megfogalmazta. A szeretet nem lehet önző, még ha mások azok is! A szeretet nem háborodik fel, még ha az emberek felháborodottan fogadják is. A gonoszság kézzelfogható, de a szeretet nem rója fel a gonoszt!

Vannak nehézségek, amelyeket le kell győznünk, de a szeretet mindent kibír. Történhet sok minden, ami próbára teszi a bizalmat, csalódunk reményeinkben, történhetnek nem várt események, melyek nagy kitartást követelnek, de a szeretet – az igazi – mindent kibír. A szeretet fontos tényező, és sok mindenen átsegít. Ezért ha szeretünk valakit, sok mindent megteszünk érte, olyan dolgokat is, amelyeket nem tennénk meg, ha a szeretet nem késztetne rá.

Egy édesapa nem lehet gonosz! Lehet felelőtlen, hibázhat, okozhat csalódást. De én is okoztam neki csalódást, nem is egyszer! Olyan hibáért, amelyet biztosan együtt követtünk el, nem kiálthatjuk ki a férjünket, gyermekeink édesapját gonosznak!

Mindig csak én, én és én? Egy pillanatra háttérbe kell szorítani magunkat, nem pedig piedesztálra emelni kritika nélkül. Halálos mérget rejt magában az önsajnálat és az, hogy nem ismerjük be hibáinkat. Pedig nagy felelősség egyedülálló édesanyaként hasznos állampolgárt, jó családanyát, szerető és segítő társat, valamint hasznos és építő gyülekezeti tagot nevelni gyermekeinkből. Nem rázhatjuk le mi, nők magunkról a házasság, a család és a gyermekek felelősségét azzal a kijelentéssel: a férjek, édesapák „gonoszok, és elhagytak minket”.

Nem tudom, hogy még egyszer férjhez megyek-e, de ha igen, határozott elképzelésem van arról, milyen feleségnek kell lennem. Tudom, hogy én is bűnös vagyok, tudom, hogy időnként önző leszek, elégedetlen és talán igazságtalan is, de célom mindig az lesz, hogy szeretetben mindenemet annak a férfinak adjam, akit megszerettem, anélkül hogy feltételeket szabnék.

A nők túl sokat várnak a férfiaktól, sokszor egyirányúan. – A férfiaknak pedig azt üzenem, hogy legyenek óvatosak velünk, legyenek nagyon körültekintőek, ne kiszolgálóink, hanem kölcsönös szeretetben társaink.

Hortobágyiné Benkő Hajnalka (Romhány)