Keresztény szemmel
Másnap
Ha Isten előtt ezer esztendő annyi, mint egyetlen nap, amely elmúlt, akkor a magyarság most, az államalapítás ezredik évfordulója után néhány évvel éppen a „második nap” hajnala felé tart. Az országos millenniumi ünnep immár emlék, az ünnepi hangulatot szétoszlatta az azóta eltelt idő. Beköszöntött a másnap. S vajon – az általános tapasztalattal ellentétben – nem éppen inkább a másnaptól fáj-e jobban a fejünk, mint a tegnapi ünnepléstől?
Pedig éppen a másnap mutatja meg minden ünnep erejét. Gyülekezeteink életében is oly világosan ismerjük a „nagyünnepi” és a rákövetkező, „másnapi” istentiszteletek közötti különbséget! S nem csupán a templomjárásra gondolhatunk, hanem arra is, hogy az ünnepnap üzenete, igéje, életújító ereje oly sokak életében ismét csak egy napra, egy órára szólt – ha egyáltalán szólt. Miért lenne ez másként nemzeti ünnepeink másnapjaival? Vajon nem azon mérhető-e le a legvilágosabban: mi változott meg, mi vált elevenebbé és jobbá bennünk? Hiszen elmúlnak az ünnepi szónoklatok és gyűlések, elfogy az egyre ritkábban mért jutalom, a kitüntetés a szekrénybe kerül – ennyiben maradt az ünneplés, nem érte el a célját. Hiszen az ünnep célja mindig a jövőbe mutató emlékezés, a felszabadító rácsodálkozás, a másnapi munka.
István király és az államalapítás ünnepe hosszú utat tett meg az elmúlt évtizedekben, amíg a rendszerváltozás után végre kezd visszatérni régi önmagához. Volt az új kenyér (népgazdasági) ünnepe, volt a (kommunista) alkotmány emléknapja. S menynyi időbe telhet még, amíg a magyarság közösségében közmegegyezéssel újra „csupán” az államalapítás ünnepe lesz? Mennyi időbe telhet még, amíg a múltat sikerül bevallani, kimondani? Hiszen mindenki tudja, hogy a magyar államalapítás ünnepe minden előttünk járó, az életet végigküzdő nemzedéké: őseinké, akik reánk hagyták – és utódainké is, akiknek tovább kell építenünk. És a miénk, bármilyen nehezen is fogadják, fogadjuk el ezt sokan.
Isten ajándéka, hogy a millennium, az ezer esztendő „napja” után elkezdődhetett velünk a következő. Az ünneplés utáni másnap azonban ma is először a józanodás alkalma kell, hogy legyen! Hiszen van miből józanodni. Csak az elmúlt évszázad ránk hagyta a Trianon-traumát, autoriter és diktatórikus rendszereket, a magyar holokauszt tragédiáját, a németek elhurcolását, a lakosságcseréket, az egyházüldözést, '56 felemelt fejjel vállalt magányát a világban – s persze a „velünk élő történelmet”, a létező szocializmust és a rendszerváltozást. Látjuk: „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.” Tudjuk: „(…) rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Valószínűleg semmi másról nem szól ennyire az államalapítás ünnepe, István király emléke, az előttünk jártak öröksége.
S ezért augusztus 20-a az Európai Unióban is ünnep marad. Arra az útra emlékeztet bennünket, amelyen megérkeztünk oda, ahol most vagyunk. A lelkes, ám mindenen átgázoló prófétákon, akik nem akarnak emlékezni semmire és senkire, akik a múltat eltörölni vagy éppen meghamisítani igyekeznek, mindig átlépett a történelem. Miért lenne ez most másként? Az unió vállalkozása, lévén emberi erőfeszítés, sokféleképpen változhat még. De bizonyára félreérti Európát az, aki augusztus 20-án nem akar, nem mer vagy nem tud ünnepelni. Nincs olyan nemzeti ünnep, amely ne lenne Európa javára, ha arról szól, hogy egy nép bátran szembenéz saját múltjával, s erőt merít ahhoz a feladathoz, amelyet mások javára el kell végeznie. Vajon erről szól-e most az ünnep? Vajon erről szólnak-e az ünnepi szónoklatok?
Ezer esztendő múltán beköszöntött a másnap. Bárcsak olyan ünnepünk lenne, hogy holnap ne fájjon még jobban a fejünk!
Korányi András