Keresztutak

Érdekes élményben volt része annak, aki a fesztivál második napján a színház- és táncsátor programjára is kíváncsi volt. Bár már megszokottá váltak a különbözõ felekezetek sátrai, elõadásai, esetleg koncertjei, az isztambuli Galata kolostorból érkezett dervisek tánca mégis szokatlan és lenyûgözõ volt.

Az elõadás egy negyedórás koncerttel kezdõdött, amelyen az iszlám zenének néha már a monotóniát súroló dallamai csendültek fel, ám az összhatás mégsem volt unalmas. A keresztény kultúra zenei világához szokott ember egy teljesen más hangzásvilágot fedezhetett fel. A hét zenész fuvolákon, dobokon és pengetõs hangszereken szólaltatta meg egyházi dallamaikat.

Ezután tíz-tizenkét táncos is színre lépett, magas teveszõr sapkával a fejükön és fekete lepelbe burkolózva. Elõbb csak a színpadon sétáltak körbe a zene hangjaira, néha fejet hajtva egymás és valószínûleg Isten elõtt. Aztán egyszer csak lekerült a fekete köpeny, és ott álltak a dervisek színpompás ruhában. Nemcsak férfiak, hanem nõk is. Ismét fõhajtás, majd megpördült az elsõ szoknya, aztán a többi. A dervisek kitárták karjaikat, behunyták szemüket, és kerengtek, kerengtek. A lila, zöld, fehér, narancssárga szoknyák hullámzottak a színpadon, és a laikus azon csodálkozott, hogy nem veszítik el az egyensúlyukat. A pörgés hirtelen abbamaradt. Újabb körséta következett, újabb fõhajtás és újabb pörgés. Mindez háromszor ismétlõdött meg. Csak egy férfi nem táncolt. Õ továbbra is feketébe burkolózva sétált a táncosok között, mintha ellenõrizte volna, hogy mindenki megfelelõen kereng-e.

Hiányoltam, hogy az elõadás kezdete elõtt a bemondó nem mondott néhány szót mindarról, ami majd látható lesz. Hiszen nem mindenki beszélhetett a dervisekkel.

Nekem azonban sikerült röviddel az elõadás kezdete elõtt. Igaz ugyan, hogy a szellemi vezetõjükkel, Hasannal nem értekezhettem, mert õ csak törökül beszélt – pedig minden bizonnyal érdekes dolgokat mondhatott volna a török nép vallásosságáról és hagyományairól, azokról a változásokról, amelyeket átélt az alatt a negyvenöt év alatt, amióta e közösség feje. A körülötte lévõ, angolul is beszélõ fiatalabb dervisektõl azonban megtudtam, hogy e rítus Isztambul két kolostorában tekinthetõ meg: az egyik a Galata, a másik a Nomande. Ezekre az alkalmakra bárki ellátogathat, faggathatja a szellemi vezetõt, filozófiai kérdések taglalásába bocsátkozhat vele. A beszélgetések után egy körülbelül húsz percig tartó ziker – azaz Isten nevének folyamatos ismétlése – következik. Ezt követi a tánc, majd koncert zárja a rítust.

A tánc valójában ima, amelyben elõször a világ teremtéséért, azután a természet megszületéséért, végül pedig Ádámért, azaz magáért az emberért adnak hálát. A dervisek szerint a táncok ugyanakkor hozzásegítik õket ahhoz, hogy megtisztítsák elméjüket a világi dolgoktól, és erõt adnak nekik ahhoz, hogy a szellemük elhagyhassa testüket, így ismét egyesülhessen Istennel.

Veres Emese-Gyöngyvér