Napról napra

A Bárány, aki középen a trónusnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és az Isten letöröl szemükről minden könnyet. Jel 7,17 (Zsolt 12,6; Lk 18,9–14; Ef 2,4–10; Zsolt 122) Amikor a Bárány közöttünk élt, és látta, hogy milyen elgyötörtek, mennyire elesettek és elveszettek vagyunk, mint a juhok pásztor nélkül, megszánt bennünket (Mt 9,36), és tudta, hogy meg kell kezdenie a szabadítás hatalmas művét. Jézus pontosan ismeri emberi fájdalmainkat is, hiszen velünk együtt sírt, és azért tud segíteni a legnagyobb kísértésekben is, mert átélt és magában legyőzött minden emberi kísértést. Az ő örökkévaló országában beteljesedik irántunk tanúsított könyörülő szeretete. Megelégít bennünket, letörli könnyeinket, és az örök élet forrásához vezet bennünket.

Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt. Mt 13,45–46 (1Krón 22,19a; Ez 17,1–6.22–24; Mk 9,2–13) Mennyi szomorúságot és lelki szenvedést okoz, ha nem értékelnek bennünket, amikor úgy érezzük, hogy semmibe vesznek minket, és senkinek nem vagyunk fontosak. Az ember ebbe belekeseredik, és elveszti életkedvét. Ne ess kétségbe! Hittel figyelj Jézusra. Neki fontos vagy. Olyan gyöngynek lát, akiért mindent, még az életét is odaadta, hogy az övé légy.

Isten azt mondta a gazdag embernek: Bolond, még az éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál? Lk 12,20 (Zsolt 39,5; 1Móz 19,15–26; Mk 9,14–29) Milyen ostoba tud lenni az ember, amikor abban bízik, ami mulandó és értéktelen. Amit a rozsda és a moly megemészt. Mennyire tud kötődni az anyagiakhoz még a hívő ember is! Pedig minden rossznak gyökere a pénz szerelme. „Amely után sóvárogva egyesek eltévelyednek a hittől, és sok fájdalmat okoznak önmaguknak” – írja az apostol az anyagiak igézetébe került keresztényekről (1Tim 6,10). Az ember mindent elveszít, amit magának felhalmozott. Egyedül azt nem veszítheti el soha, amit Isten ajándékaként kapott.

Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. 2Kor 5,1 (Zsolt 68,21; Mk 7,24–30; Mk 9,30–37) Mennyi erőfeszítést kell tennünk és áldozatot hoznunk azért, hogy önálló lakásunk, otthonunk legyen! S ha ez valami okból elpusztul, a csapást szinte megsemmisítő erejűnek érezzük. De valójában minden ideiglenes lakásunkból „el kell költöznünk”, hogy egyszer beköltözhessünk eredeti, örök otthonunkba, melyet a mi mennyei Atyánk készít nekünk. Készülünk rá? Mennyi bizonyosságot sugároz mai igénk kezdő szava: Tudjuk! Ez a te élő reménységed is?

A fiú még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. Lk 15,20 (Zsolt 38,10; 1Pt 5,1–5; Mk 9,38–41) Megrendítő leírása ez Isten szeretetének, ahogyan szinte repesve várja haza bűnös és tékozló fiát. S a legnagyobb meglepetésünkre nincs se számonkérés, se megleckéztetés. Nem ítéli el, nem vág a fejéhez semmit… Meg lehet ezt érteni?! Nem! Ezt csak csodálni lehet. Nem tudunk olyan „távol lenni” tőle, hogy ne figyelne, ne törődne velünk, s ne várná minden pillanatban, hogy átölelhessen minket bűnbocsátó szeretetével.

Márta ekkor így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten.” Jézus ezt mondta neki: „Feltámad a testvéred!” Jn 11,21–23 (Zsolt 38,23; Lk 22,54–62; Mk 9,42–50) Milyen sokszor fakadunk ki mi is, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan szeretnénk, vagy ha az emberi lehetőségeink végéhez értünk: Hol voltál, Uram? Ha itt lettél volna… Ő azt ígérte, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig. Miből gondoljuk, hogy nem tartja meg az ígéretét? Miért gondoljuk azt, hogy megoldhatatlannak látszó gondjainkban már nem áll mögöttünk? Honnan tudhatjuk, hogy nem azt adja nekünk mindenkor, amire éppen szükségünk van? Ha az ő útján járunk, még a halálban sem szakadunk el az ő életadó forrásától.

A mi Urunk hosszú tűrését pedig üdvösnek tartsátok. 2Pt 3,15 (2Kir 19,30; Ézs 26,1–6; Mk 10,1–12) Nekünk hamar elfogy a türelmünk. Sürgetnénk is: jövel, Uram Jézus! Szeretnénk, ha már beteljesednének ígéreteid. – Ő azonban nem késik ígéretével. Vár. Várja, hogy a házastársunk, a fiunk, a leányunk, az unokáink és mindazok, akik hozzánk tartoznak, is „készen legyenek”. Jézus a megváltás művét sem kezdte el mindaddig, míg el nem jött az ő órája. Pontosan tudta és most is tudja, mikor minek jön el az ideje.

Pintér Károly