Napról napra

A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el. Ézs 42,3 (Jer 30,20; ApCsel 9,31; Mk 7,31–37; ApCsel 9,1–9[10–20]; Zsolt 147) A megrepedt nádszál semmire sem jó, a füstölgő mécsesnek semmi haszna. Isten népéről a próféta idején így vélekedtek a környező népek. Történelme során többször így ítélték meg a kereszténységet is. Sőt az egyházon belül is megesik, hogy a „nagyok”, az „erősek” a szerintük „gyöngéket”, „kicsiket” fölöslegesnek minősítik. Betegágyhoz kötve, az öregség terhét hordva vagy más okból „hasznavehetetlen” állapotban sokan érzik életüket a megrepedt nádhoz, a füstölgő mécshez hasonlónak. A próféta vigasztalása a 21. század haszonelvű világában is érvényes: az ember értékét nem hasznossága vagy hasznavehetetlensége adja. Mindannyiunk életét az teszi értékessé, hogy nagy és hatalmas Isten az, aki szeret minket. Ő nem hasznosságunk alapján értékel, hanem szeret! Ezért nem töri el a megrepedt nádat, és ezért nem oltja ki a pislákoló mécsest.

Ha Isteneteket, az Urat szolgáljátok, akkor megáld kenyérrel és vízzel. 2Móz 23,25a (Mk 1,31; Mt 9,27–34; Mk 10,13–16) Kenyér és víz? Sovány áldás, hiszen kenyéren és vízen csak a középkori rabok és aszkéták éltek! Egykor a pusztában Isten népének mégis ez jelentette az életet. A környezetszennyezés „szép új világában” a jóléti társadalmak is kénytelenek újra megtanulni: a létezés alapjai kerülnek veszélybe, ha nincs iható víz és ehető kenyér. Az áldás bizony ma is ezekkel kezdődik!

Bárcsak figyeltél volna parancsaimra! Akkor folyamként áradna rád a jólét, a tenger hullámaihoz hasonlóan az igazság. Ézs 48,18 (1Kor 14,33a; 4Móz 12,1–15; Mk 10, 17–31)

A próféta szerint a jóléti társadalom alapja a Tízparancsolat. Ahol a két kőtábla parancsait idejétmúltnak, korhoz kötöttnek nyilvánítják, ott sem jólét, sem igazságosság, sem társadalmi békesség nem lesz. Ahol viszont Istent „félik és szeretik”, és így az embertárs életét, családját, vagyonát, becsületét nemcsak szentnek és sérthetetlennek tartják, de ha kell, meg is védelmezik, mindez folyamként fog áradni. Mert Isten rendje egyben a dolgok törvényszerűsége is.

Amikor összegyűjtöm Izrael házát a népek közül, amelyek közé szétszóródtak, akkor megmutatom a népek szeme láttára, hogy szent vagyok. Ez 28,25 (Jel 15,4; Mt 17,14–20[21]; Jer 1,1–19) Különös paradoxon: Isten népének egykor az elvettetésben, a babiloni fogságban kellett újra megtanulnia Istenét tisztelni és szentnek tartani. Az őket sanyargató pogányok viszont akkor láthatták meg Isten szentségét, amikor hazavezette őket abból a fogságból, ahonnan a katonai erőviszonyok alapján sosem remélhettek volna szabadulást. Mert akikkel Isten gyermekeiként bánik, azokat időnként megfenyíti, hogy okuljanak, és tiszteljék őt. A világ viszont éppen akkor látja meg Isten hatalmát, amikor jót tesz gyermekeivel, akiket a világ gyűlöl és üldöz.

Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Zsolt 73,24 (1Kor 15,55; Jak 5,13–16; Jer 2,1–13) Vannak helyzetek, amelyek előtt a világ fiai értetlenül és tanácstalanul állnak. Épp az ilyen megmagyarázhatatlan helyzetekből látják igazolhatónak, hogy Isten nincs sehol. De Isten gyermekei ilyenkor is képesek átérezni és megélni, hogy Isten szeretete velük van, és az történik velük, aminek történnie kell. Akkor is, ha még nem értik azt. És a válság pillanataiban Isten a szükséges tanáccsal is ellátja őket. Csak meg kell hallani, a hit hallásával. A hit sok ezer éves tapasztalata igazolja a zsoltáros erről szóló tanúságtételét.

Ujjongj, örülj, Sion leánya, mert jövök már, és itt fogok lakni – így szól az Úr. Zak 2,14 (Jn 14,23; Lk 23,6–12; Jer 3,19–4,4) Az ószövetségi nép reménysége az volt, hogy Isten a Sion hegyén épült templomban fog köztük lakozni. Pedig Isten ezt a próféciát is Krisztusban teljesíti be. A betlehemi istállóban kezdte, amikor Jézus emberi testben megszületett. Egyháza közösségében folytatja, ahol hit által gyermekei szívében lakik. A végső beteljesedés pedig Krisztus második eljövetele lesz.

Teljesedjék be rajtam irgalmad, hogy éljek. Zsolt 119,77 (Mk 10,52; Ézs 57,15–19; Jer 6,9–21) Az irgalom egyenlő az élettel – ezt már a régi zsoltáros is tudta. Ahol nincs irgalom, ott halál van. De nemcsak annak élete vész el, akitől az irgalmat megtagadják! Aki irgalmatlan, a körül is „elfogy a levegő” egy napon. Isten irgalma soha el nem múló, ahogyan élete is örök!

Véghelyi Antal