Keresztény szemmel

Napjainkban a világ jelentős részén a vallások egy speciális élettérben, az úgynevezett vallási pluralizmusban jelennek meg. Hazánkban a vallási pluralizmus a rendszerváltás éveiben a politikai pluralizmus kísérőjelenségeként vált mindennapos valósággá. A jelenség lényege, hogy a globalizációs folyamatoknak köszönhetően a világ vallásai egymás mellé kerültek: ez egyrészt a rendelkezésünkre álló információban (amely bármelyik vallásról nagy mennyiségben játszi könnyedséggel elérhető), másrészt térbeli közelségben is megnyilvánul (lakóhelyünkhöz viszonylag közel jó eséllyel találunk olyan közösséget, ahol gyakorolhatjuk is az adott vallást). A vallási pluralizmus a felekezetek közti kommunikációban is új korszakot nyitott: az alapvető emberi jogok – így a vallásszabadság – talaján álló pluralista demokráciák szavatolták a vallások egyenjogúságát.

Ma már Magyarországon is teljesen természetesnek mondható, hogy a különböző egyházak képviselői egyaránt hallathatják szavukat, egyenlő jogokkal vállalhatnak közszereplést, és a minimálisnak mondható feltételek teljesítésével gyakorlatilag bárki alapíthat és be is jegyeztethet egy új egyházat. Az egyházi átkok és anatémák már csak a történelmi olvasókönyvek lapjairól köszönnek viszsza, törvényes keretek között – a politikai hatalom támogatásával – az erősebb vallásnak többé már nem nyílik lehetősége arra, hogy elnyomja a gyengébbet. A vallások kénytelenek egymást egyenrangú félként kezelni, eltérő világszemléletüket tiszteletben tartani: ennek pedig egyetlen módja van – a kulturált párbeszéd. A párbeszéd, hiszen be kell látnunk: élhető világot csak a különféle vallások legkisebb közös nevezőre jutása, békés egymás mellett élése teremthet meg.

A Szegeden Világvallások kertje elnevezéssel immár második alkalommal megrendezett kiállítás – ahol a Krisna-tudatú szerzetes békés eszmecserét folytatva látható együtt az unitárius lelkészszel vagy a Magyar Iszlám Közösség képviselőjével – ilyen, minden tekintetben korhű és pluralista rendezvénynek tekinthető. A szervezők elképzelései szerint a kiállítás elsősorban az ismeretterjesztést szolgálta volna – amennyiben lehetőséget teremtett a hazai egyházak és vallási közösségek bemutatkozására, szervezeti felépítésük és működésük, mindennapi tevékenységük, történelmi és kulturális értékeik megismertetésére, ugyanakkor a vallásközi párbeszédnek is teret kívánt biztosítani. Nyolc keresztény felekezet azonban – köztük a katolikus, a református és az evangélikus egyház – lelkészeik közös megegyezése alapján az idén sem képviseltette magát a rendezvényen.

Ha a döntéshez vezető konkrét okok vizsgálata nélkül, pusztán abból a tényből indulnék ki, hogy evangélikus egyházunk nem jelent meg egy ilyen reprezentatív jellegű rendezvényen, akkor meglehetősen nyomasztó érzések fognának el. Hajlamos lennék például úgy értelmezni a távolmaradást, mint egy folyamatos térvesztést és taglétszámának csökkenését megélő, hajdan szebb napokat is látott, önmagát gyakran pozitív diszkriminációval „történelminek” is nevező intézmény anakronisztikus reflexeit, sértett bezárkózását a feltörekvő, frissen reagáló és gyorsan gyarapodó új jövevényekkel szemben. Visszatetszőnek találnám, hogy egyházunk még ilyen felületes szinten is elutasítja a közösségvállalást az új vallási csoportokkal – talán mert rangon alulinak érzi ezt a párbeszédet. Bosszankodnék, hogy távolmaradásunkkal már megint elmulasztottuk megragadni a kor nyújtotta lehetőségeket; esetleg még az is eszembe jutna, hogy miért nem alkalmaz az egyház a marketinghez értő, professzionális PR-menedzsmentet, amely tudná, miként kell ilyen esetben megfelelően eljárni.

Távolmaradásunk okai azonban teljesen máshol keresendők. Szó sincs arról, hogy egyházunk elutasítaná a párbeszédet – ha az megfelelő fórumon zajlik. A Világvallások kertje azonban – ahol az egyházaknak előzetesen standot kellett bérelniük, és a pavilonokban történt a bemutatkozás – a maga zsibvásári hangulatával nem ez a fórum volt. A szemléletesebben talán világvallások piacának is nevezhető kiállítás képe pedig további, a vallási pluralizmussal kapcsolatos gondolatokat ébreszt bennem.

Való igaz, hogy végletesen leegyszerűsített megközelítésben a vallás értelmezhető pusztán gazdasági keretek között. Így értelmezve az egyház vallásos szolgáltató, amely a maga sajátos „termékével” (vallás) a „fogyasztók” (hívek) valós igényét elégíti ki. Hogy ez az igény mennyire valós, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az emberek a saját idejüket és pénztárcájukat nem kímélve áldoznak kedvenc vallásos „árucikkeikre” – templomba vagy guruhoz járnak, fizetik az egyházadót, megveszik a szükséges irodalmat stb. Olyan korban élünk, amikor mind a vallásos kereslet, mind a kínálat elképesztően nagy. A vallásos piac nem monopolizált többé, hanem vérbeli szabad piac, ahol az egyetlen meghatározó realitás a verseny – ezért a reklám és a marketing életbevágóan fontos egy termék sikerességéhez.

Funkcionálisan tekintve ez a gazdasági párhuzam – ha sántikálva is – megáll a saját lábán. Igazi féligazság, amely a közhely szerint is gyilkosabb, mint bármilyen hazugság. A Világvallások kertjében pedig a standokkal, a fröccsöntött, bazári kegytárgyak közül mosolygó, felekezetüket és hitüket reklámozó PR-os egyházi funkcionáriusokkal pontosan ez a merkantilista szemlélet öltött testet. És bár az ott megjelentek szemében talán reakciós elzárkózásnak tűnhetett a részvételtől való tartózkodás, azt hiszem, hogy a távol maradó keresztény egyházakban jogosan merült fel a kérdés: az így képviselt kirakatkereszténység vajon összhangban lett volna-e az evangélium szellemiségével? (Jn 2,13 kk.)

Hátravan azonban a kérdés: hogyan lehet akkor egy bizonyos vallást, felekezetet – adott esetben az evangélikust – hitelesen bemutatni? (És most tegyük félre a vallásközi párbeszéd kérdését, amelynek társadalmi szinten régóta megvannak a maga sajátos fórumai.) Nem beszélve a kézenfekvő megoldásról – a templomajtók nyitva állnak: el lehet menni az istentiszteletekre, részt lehet venni a keresztény gyülekezetek életében, a szakirodalomból mélységeiben is meg lehet ismerni a teológiát, és természetesen el lehet olvasni a Bibliát –, az egyes ember szintjén megfogalmazott kérdésre a válasz egy olyan magatartásban rejlik, amely manapság nem kifejezetten divatos, és talán politikailag sem korrekt – ez pedig a személyes bizonyságtétel. Úgy gondolom, hogy embereket megszólítani, megérinteni, a figyelmet felhívni – nem magunkra! – leginkább az evangélium gyógyító erejét valós fájdalmakban és örömökben is megtapasztalt emberi egzisztencia képes. Az igazi bizonyságtétel a saját élettörténeten átszűrt evangélium – nem agyonreklámozva, nem szájba rágva: akár meg sem kell szólalni hozzá. Csak tenni a dolgunkat, járni az Úton, Krisztust követve. Másra ne legyen gondunk, ha már olyan Istenünk van, aki elsősorban nem misztikus jelenésekben, hanem sokkal inkább egymáson keresztül szólít meg bennünket. Éppen ezért amikor a vallások kertjében sétálgatok, akkor a hírhedten antiklerikális Voltaire-nek a mondása után szabadon valami ilyesmi jut az eszembe: Mindez igen szép. Hanem hát mi csak műveljük kertünket…

Nánai László Endre