A hét témája

„Ó, milyen szép és gyönyörűséges, ha együtt laknak az atyafiak. Mint a drága olaj a fejen, mint a Hermon harmatja. Csak oda küld áldást az Úr, és életet örökké” – mondja az ige, és mi öten úgy döntöttünk, hogy az atyalányokra, vagyis ránk is érvényesnek kell lennie ennek az ígéretnek. A nagy felismerésen felbuzdulva kibéreltünk egy negyedik emeleti lakást nem messze a Tisza partjától, hamar berendezkedtünk és nekiláttunk várni az áldást.

A napok békésen teltek, hisz nappal mindnyájan iskolában voltunk, és csak az estéinket csúfította el időnként egy-egy apróság. Néhány alkalommal Liza egész fogasrendszerünket betöltő, megszámlálhatatlan mennyiségű kabátja miatt vesztünk össze, máskor meg Katának a fürdőszobában eltöltött két és fél óráját tartottuk egyhangúlag kibírhatatlanul sok(k)nak. Edit csukamájolajas hajpakolása is eléggé megtépázta az idegeinket (no meg érzékeny szaglószerveinket), és bizony az sem volt leányálom, amikor tévedésből megettem a konyhában békésen tenyésző kefirgombákat, melyek miatt igencsak neheztelt rám kis lakóközösségünk vérbeli biológus tagja, Mariann. Miután azonban haragjának hangot adott, a többiek védelmemre keltek, és szembesítették őt a ténnyel, hogy eget rázkódtató horkolásától még a madárfészkek is kiürültek a környező fákon.

De hogy el ne térjek mondandómtól, lassan azért összecsiszolódtunk hívőkhöz méltó közösséggé. Ám a neheze csak ekkor következett. Mert ettől kezdve elszántan kezdtük mind egymást szolgálni. Edit rémes vacsorával lepett meg bennünket, melynek valami titokzatos módon förtelmes csukamájolajszaga volt. Kata extra erős illatú légfrissítővel látta el a közös fürdőszobát, melynek hatására mi, többiek még inkább lerövidítettük a benn töltendő időt. Liza egy szabad délutánján kivasalta valamennyiünk gyanútlanul elöl hagyott ruháit, köztük a divatos gyűrött anyagúakkal és a – kis jó szándékkal sportosnak becézett – toprongyos farmerjainkkal. Mariann virágokkal díszítette a kopár ablakpárkányokat, aminek következtében ezentúl csak hosszan tartó, súlyos rakodás után lehetett szellőztetni. Óvatosan lázadozni próbáltunk a zöldségek elhelyezése miatt, de az érzékeny lélek hallani sem akart róla, hogy a szerencsétlen vegetációtól megvonjuk a fotoszintézishez nélkülözhetetlen fényt. Így aztán a növényzet maradt a helyén, mi pedig ettől kezdve heti rend szerint szellőztettünk, és az éppen ügyeletes – magában szitkozódva – negyed órával hamarabb kelt fel a rá eső napokon.

Sokáig törtem a fejem én is valami csöndes és alázatos szolgálaton, mellyel szebbé tehetném lakótársaim életét. Végül egy váratlanul felszabadult délutánon remek ötletem támadt. Éppen amolyan igazi ruhaszárító szelek futkároztak, hát nekiláttam, hogy kimossam a közösség valamennyi szennyesét. Nagy segítségemre volt persze a mosógépünk, rám tulajdonképpen csupán a teregetés maradt.

Az első adagban valamennyiünk fehérneműje patyolatra vált, és én elégedett-vidáman nyitogattam a szárítót aprócska erkélyünkön. A szél játékosan kócolgatta a hajamat, a lelkemben ficánkolt a jókedv, és mi tagadás, nagyon feldobott a készülő meglepetés. Icipicit még büszke is voltam magamra. No, lesz majd öröm, ha megérkeznek a lányok, mert ha ilyen marad az idő, semmi kétség, remekül száradnak majd a ruhák. Talán mire a következő adagot teríteni kell, már szedhetem is le az előzőt. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a csipeszeket sehol nem találtam. Valamelyik lány új, szerinte logikusabb helyet talált nekik, amiről vagy nem szólt, vagy sikeresen elfelejtettem. Hát bizony, ez szomorú. Pedig így hajtás lesz a ruhákon és nehezebben száradnak.

A szél hatalmasat suhintott a fák lombjába. Az alig rügyező ágak engedelmesen hajladoztak leheletének érintésére. És bennem újra felcsillant a remény, talán mégis sikerül. Hát akkor munkára fel! Boldog lelkesedéssel aggattam a szárítóra egyik bugyit a másik után, és hamarosan már elégedetten szemléltem a himbálódzó habos-fehér ruhákat. Míg a gép dolgozott, én elheveredtem az ágyon, és derűs ábrándozással vártam, hogy az Úr annak, akit szeret, álmában is adjon eleget.

Nem tudom, hányadik koppanás jutott el hozzám, csak az biztos, hogy nem az első, mert mire felpillantottam az erkélyajtónak csapódó fehérneműk neszére, az üvegen át már hatalmas fehér pillangók egész tömegét láthattam szálldosni a virgonc szél játékszereként. Ámulva futottam az ablakhoz, hogy gyönyörködjek a szokatlan természeti tüneményben, és akkor torkon ragadott a felismerés rémülete, mert a szárítón addigra egyetlen – szerencsés módon összegabalyodott – bugyi árválkodott, éppen azt tépte a szél elszánt dühvel. És rögtön lírai hangulatom lett, mert „a ruhák fényesen suhogva keringtek, szálltak a magasba”. Néhányuk fennakadt a környékbeli fák ágain, mások a szomszédos erkélyeken lobogtak diadalmasan, mint megannyi csipkés, fehér zászló.

És már nézőként sem voltam egyedül. A környéken sakkozgató kedves öregurak tátott szájjal gyönyörködtek a látványban. Egyiküknél még egy színházi látcsövet is felfedeztem, melyet előzékenyen kölcsönadott kevésbé jól felszerelt társainak is. A játszótéren futkározó gyerekek pedig félretéve a labdát és a homokozólapátot, vidám zsivajjal rohangáltak, és visítva kergették az alacsonyabban röpködő, ekkorra már kissé megtépázott bugyikat. A háztömbben lakó, mindig állig begombolkozott idős hölgy morcos képpel, félhangosan motyogott valamit maga elé a mai ifjúság romlott erkölcsű tréfáiról, de szavaival senkit sem sikerült elgondolkodtatnia, mivel a rakoncátlan szelek tréfás kedvükben leheletnyi, csipkés kis háromszögeket lebbentettek a kalapjára, kabátjára és kosarára.

Önfeledten ámulva álltam az ablaknál, a látvány teljesen megbabonázott – és egyáltalán semmi nem jutott eszembe, amivel megmenthetném a helyzetet. Talán estig is egy helyben maradtam volna, ha haza nem ér időközben az egyik lakótársam, és meg nem ráz amúgy becsületesen, mint Krisztus a vargát, ahogy mondani szokás.

– Most pedig megöllek – jelentette ki higgadtan felocsúdásom után rögtön. – Mi a fenét csináltál? Hogy került ki ez a rengeteg bugyogó? A környéken nincs egyetlen fa sem, amin ne lobogna néhány darab.

Nagy keservesen elhebegtem neki dicstelen jótéteményem történetét, mire valamelyest megenyhülve röhögőgörcsöt kapott, aztán bölcsészhez méltóan azonnal előállt egy mentő ötlettel. Egyszerű volt, mint minden nagyszerű gondolat: csupán az alkonyatra kell várnunk türelemmel, és amikor a térre jótékony homály borul, nekiláthatunk a szüretelésnek. Hogy addig eltereljük a figyelmünket, a konyhába vonultunk, de bármi is került szóba, minduntalan felsejlett valamelyikünk előtt a szerteszét lobogó habfehér bugyik látványa, és fuldokolva könnyesre röhögtük magunkat. Közben persze a többi lakótársunk is hazaérkezett, és méltatlan helyre került fehérneműjét követelte bősz elszántsággal.

Mire mindenkinek sikeresen elmagyaráztuk a történteket, végre ránk esteledett. Ruháskosárral, partvissal, létrával felszerelve, csöndesen osontunk le a lépcsőn, hogy nekilássunk a megszáradt ruhák betakarításának. Marianna a létrát tartotta, Liza meg én másztunk fel, és nyújtózkodva, nyögve próbáltuk elérni a szél tépázta bugyikat. Természetesen mind a lehető legvékonyabb ágakon akadt fenn, így meglehetősen lassan haladtunk a szürettel. Dühös suttogásunk viszont gyanússá tett bennünket, és alig sikerült néhányat begyűjtenünk a lobogó ruhákból, máris akadt egy rémült idős néni, aki sikítozva rendőrért kiáltozott.

Nagy keservesen elmagyaráztuk neki, hogy kik vagyunk, és szerencsére Mariannt fel is ismerte – ő is kefirgombákat tenyésztett –, de addigra már a fél lakótelep az ablakban volt. Eleinte csak kíváncsian figyelték az eseményeket, de hamarosan kialakultak a szurkolótáborok is. Volt, aki segítőkészen tájolni próbált bennünket – „Kicsit jobbra, nem arra, jobbra, na, mindjárt megvan, jaj, lelkem, le ne essen onnan!” –, mások csak messziről hajráztak hol az egyikünknek, hol a másikunknak, míg mi lángvörös arccal – hol röhögve, hol dühösen – szedegettük az ágakról a fehérneműt.

Néhány fiatal srác pimaszkodott velünk, de egy kedves magas fiú beállt közénk segíteni. Igaz, kizárólag a szőke, hosszú hajú Katának adogatta a begyűjtött csipkelobogókat, de akkor már ennek is rettenetesen örültünk. Mire a kosár félig megtelt, reménytelenül elfáradtunk, és közös megegyezéssel feladtuk a bugyikért vívott további harcot. Kata meg a fiú még sokáig beszélgettek aznap este, meg azóta is, sok-sok éve, merthogy házasság lett a különös éjszakai kalandból. Mi, többiek pedig még hónapokig nem mertünk senkit meghívni hozzánk, mert a környék jóindulatú lakói szinte napról napra új meg új bugyikat csíptettek szegény ártatlan kilincsünkre, hogy kárpótoljanak bennünket az elveszettekért.

És a fákon maradtaknak mi lett a sorsuk? Nos, néhányuk valószínűleg pár környékbeli madár fészkét tette komfortosabbá, de azt is el tudom képzelni, hogy akadt közöttük olyan is, amit messzire röpített a szél, hogy ha már beszélni nem tud, hát legalább így pletykálhassa el a távoli fák lombjainak kétbalkezesre sikeredett szolgálatom történetét.

Füller Tímea