Keresztény szemmel

Halmokban áll a mosnivaló, a kakis rugdalódzó és a piszkos pelenka, de a gyerek egyre csak sír, nem hagyhatom ott egy rövidke időre sem. Még addig sem, hogy beindítsam az automata mosógépet, mert olyan fájdalmasan panaszkodik, s ki tudja, mi a baja.

Így hát sorra veszem a dolgokat. Evett, megbüfiztettem, tisztába tettem, még a kis hasát is megmasszíroztam, most aludnia kellene. Ő viszont vörös fejjel hajtja a magáét. Ennem és innom is kellene valamit, különben hogyan fogok enni adni az én kis piócámnak, aki háromóránként kiköveteli magának a jussát? Most viszont látszólag minden ok nélkül torkaszakadtából sír. Hát csak van valami baja… Nemsokára a férjem is hazajön a munkából, és ha bemegy a konyhába, ahol tele a mosogató koszos edényekkel, a kenyértartóban viszont csak egy csücsök száraz kenyér van, a lábasokban meg semmi, biztosan azt fogja hinni, hogy egész nap csak a tévé előtt ültem, és szappanoperákat néztem.

Arról nem is beszélve, hogy úgy néz ki a lakás, mintha egy bombát dobtak volna a szoba közepére. Levetett ruhadarabok a székekben, koszos poharak az asztalon. Még a szennyes pelenkákat sem volt időm kivinni a kukába. Ráadásul ha belenézek a tükörbe, egy ápolatlan, gondozatlan nő néz vissza rám, akivel még köszönő viszonyban se lennék, ha az utcán találkoznék vele. De ez az ember ott a tükörben én vagyok. A pólóim savanyú tejszagúak, izzadékony vagyok, az arcom száraz, hiába kenem krémekkel, és a hajam lucskos-csatakos fürtökben lóg a nyakamba. Hol van ez a nő a valódi énemtől? Lassan már magam is undorodom magamtól, nemhogy a férjem, aki messziről szemléli amortizálódásomat. És még jó anyja sem vagyok a gyerekemnek, mert hallhatóan nincsen megelégedve a szolgáltatásaimmal, azzal, hogy egész nap csak őérte robotolok, őkörülötte ugrálok, az ő szavát lesem.

S valóban. Mintha hallottam volna a szülés utáni depresszióról. Nem csoda, hogy rengeteg kismamával megesik ez. És lehet, hogy nemsokára én is ebbe a kegyetlen csapdába esem, mert nem tudok megfelelni az előttem tornyosuló feladatoknak? Pedig annak idején, amikor csak dolgoztam, a munkahelyemen kemény és embert próbáló körülmények között is megálltam a helyem. És most itthon az anyai feladatot nem fogom tudni ellátni? Ezek szerint a szülési fájdalmak csak a szenvedés kezdetei lettek volna? Ó, Uram! Miért van ennyi teher a vállamon? Ha te nem segítesz, ha te nem építed a házat, akkor hiába fáradoznak az építők!

De hallga csak! – mondom magamnak. A gyerek már nem is sír? Mi történt? Egyszeriben elhallgatott, mintha a sírást elvágták volna. A kiságy fölé hajolok. Most még mintha egy kis mosoly is átfutott volna ajkain. Pár csepp tejecske csöppen ki szájából, és máris az igazak álmát alussza. Mégiscsak minden rendben? Jó anyja vagyok? Még sincs minden elveszve? Köszönöm, Uram, hogy gondot viselsz a kisfiam álmára.

Bolla Zsuzsanna