Keresztény szemmel

Mi, az egyházi esztendőt újra meg újra végigélő 21. századi keresztények nehezen tudjuk beleélni magunkat a kétezer évvel ezelőtti, az első húsvétot követő hangulatba. Pedig az első pünkösdig, a Szentlélek kitöltéséig eltelt idő ma is sajátosan érvényes a tanítványokra, az egyházra és a társadalomra. Nehéz szembesülni azzal, hogy a Szentlélek ereje nélkül értékes emlék maradt volna csupán a tanítványok számára a Jézussal eltöltött idő, nem lett volna egyház, és egészen másként alakult volna a társadalom sorsa. A Szentlélek teremt hitet, épít egyházat, változtat meg társadalmat. Mindez majd pünkösdkor lesz üzenet, de most még csak húsvét után vagyunk.

Igaz, a tanítványok – a kőszikla, Péter és a legkedvesebb, János – az asszonyokkal együtt ott voltak az üres sírnál, motoszkált is bennük valami hitféle, felidéződött a Mester néhány mondása, de erősebb volt a kétségbeesés. Túl gyors volt a dráma. Hosszabb végkifejlet is szörnyű lett volna, de így még nehezebben volt elviselhető. Hisz alig több mint egy hét telt el a felejthetetlen jeruzsálemi bevonulás óta…

Akkor még minden szépnek látszott. Úgy tűnt, megvalósul az álom. Jézust széles körben elismerik, tanítását elfogadják, eszméi diadalmaskodnak. Tovább folytathatja tanító, gyógyító tevékenységét. És alig néhány nap alatt bekövetkezett az el nem képzelhető borzalom. A legszelídebb embernek, Mesterüknek a keresztfán kellett végeznie. Nem engedte, hogy megvédjék, rászólt a kardot rántó Péterre, de amúgy sem lett volna esélyük a Gecsemáné-kertben a túlerővel szemben. És a nép, amely néhány napja még ünnepelte, ekkor már „Feszítsd meg!”-et kiáltott. Ki érti ezt?!

A tanítványok Jézus nélkül. Ez lehetne a címe a húsvét utáni történetnek. Júdás, az áruló már nincs köztük. Végzett magával. De a tizenegy természetesen összetart. Félnek attól, hátha rájuk is kiterjed majd az önkény, őket is utoléri a főpapok hosszú, féltékeny karja. Próbálnak erőt meríteni az elmúlt három év sok gyönyörű emlékéből. Felidézik a csodálatos gyógyulásokat Jairus lányától kezdve a kapernaumi százados szolgájáig, mosolyognak a kis Zákeus igyekezetén – hogy lássa Jézust, ugye felmászott a fügefára –, és még mindig álmélkodnak azon, hogy miként tudott Jézus megvendégelni ötezer embert két hallal és öt kenyérrel.

De minden szép emléket fájdalomba fordít át a valóság, a kínhalál. Igaz, üres volt a sír, de hát lehet, hogy arimátiai József vitte el a testet biztosabb helyre, mert nem bízott a rómaiakban, de a főpapokban sem. Lehet, hogy ezek közül intézkedett valaki, nem akarva, hogy zarándokhely legyen a sírból. Lehet persze, hogy feltámadt, akár annak idején Lázár; szólt is erről… De hát akkor hol van? Jöttek tanítványok Emmausból, akik találkoztak vele – úgy érzik – az úton, de hát miért nem jön ide? Vagy mégis?! – Gyertek, mintha ő lenne az; most megy fel az Atyához; lehet, hogy látomás az egész?!

Az egyház Jézus nélkül. Hányszor és hányszor átélte a kereszténység ezt a húsvétot követő – pünkösd nélküli – állapotot az egyháztörténelem során! Hányszor érezték úgy klerikusok és laikusok: milyen jó, hogy csak szobrok és festmények szólnak Jézusról, de az élő Úr nincs közöttük, nem kötelezi őket semmire! Építhetik az intézményrendszert, igényt tarthatnak a világi hatalomban való részesedésre is, igényelhetnek anyagi javakat – egyre többet és többet – szinte cinikusan annak a nevében, aki a szegények szószólója volt. Szép dolog a zsidó–keresztény kultúra, az erre épülő értékrend, az Istennek tetsző élet igénye, de létezett egy negatív kapcsolatrendszer is. Az egykor Jézust a keresztfára küldő, hatalmukat féltő főpapok titkos kézfogása kereszténynek nevezett kései utódaikkal, akiknek éppúgy terhessé vált a krisztusi tanítás, örökség, mint Annásnak és Kajafásnak.

Igen, élhet az egyház Jézus nélkül, félelemben, kétségek között, mint húsvét után az egykori tanítványok; és ami rosszabb: tudatosan berendezkedve – avval mentve fel magunkat, hogy ő hagyott el minket – a Jézus nélküli kereszténységre.

A társadalom Jézus nélkül. Valójában ebben: a húsvét utáni társadalomban élünk. A társadalom kétezer év elteltével már többnyire nem is ellenséges Jézussal szemben. Inkább sajnálja, hogy megfeszítették. Ez is csak azért lehetett, mert akkor még nem törölték el a halálbüntetést. Főleg politikai ügyekben volt ez helytelen – mint Jézus esetében is. Ha veszélyes volt is a tanítása az elit szemszögéből nézve, hiszen a szegények, a kiszolgáltatottak, az elhagyottak pártjára állt, a szabadságot tisztelte, de fontosabbnak tartotta a szeretetet, az önmegvalósításnál pedig fontosabbnak tartotta a másik terhének hordozását. A szabadelvű társadalmi gondolkodásba egy színként belefér a Názáreti is. Végül is kár, hogy megfeszítették. Néhány százalék követheti a tanítását, ebben nem rejlik veszély a társadalomra nézve. Ünnepelhetik a húsvétot is. Feltámadás, üres sír?! Ugyan! De a népszokások között van néhány kedves is…

Közben időről időre megnő a társadalomban a Nikodémusok száma. Akiket izgat Jézus személyisége, és akik – bár restellik ezt felvilágosult barátaik előtt – igyekeznek kapcsolatot teremteni a Mesterrel.

A tanítványok, az egyház, a társadalom egyaránt tanácstalan húsvét után, Jézus nélkül. Mindenki másként reagál erre a helyzetre. A tanítványok félnek, várnak, reménykednek. Az egyház a világnak engedve, pénzzel és hatalommal igyekszik pótolni az űrt; a társadalom hárít. A perifériára szorítja a Jézus-nélküliség, a szeretet, a valódi társadalmi kohézió tartós hiányát, ennek következményeit. Nehezen szembesül azzal, hogy az emberi természetből adódó önzésre, indulatokra, gyűlöletre, megosztásra, a társadalmi nyavalyákra csak a krisztusi szeretet nyújt megoldást, csak ez tette lehetővé az európai civilizáció kialakulását – minden vargabetű ellenére. Mert mindig voltak Assisi Ferencek, Szent Ágostonok, Lutherek, reformátorok, Bonhoefferek…

Húsvét után át kell élnünk a Jézus-nélküliség drámáját, keservét, amely a Krisztus utáni nemzedékekben már nem csak a feltámadás ünnepéhez kötődik. De ennek fényében érthető meg.

Frenkl Róbert