Keresztény szemmel

Az Evangélikus Élet karácsonyi száma közölt egy egész oldalas beszélgetést Adorjáni Dezső Zoltánnal, az erdélyi magyar evangélikusok ősszel beiktatott püspökével. Az egyházvezető lapunk főszerkesztőjének kérdéseire a tőle megszokott lendületes és szókimondó stílusban válaszol. Így mondja el véleményét egyebek mellett a december 5-i népszavazás eredményéről is: „Bár most úgy érezzük, hogy – helyhiányra hivatkozva – kizártak a családi fészekből, mi azért tudjuk, hogy hol van a szülői ház.” Ebben a szellemben beszél a püspöki feladatokról: „…én a püspököt nem úgy képzelem el, hogy csupán adminisztrátora az országos egyháznak, hogy csupán menedzsere, aki három maroktelefonnal rohangál az irodájában. (…) Maradjon tehát a püspök gyülekezeti lelkész is. Prédikáljon, temessen, látogasson családokat, nem árt az neki!” A beszélgetésből kiderül, hogy Adorjáni Dezsőnek határozott elképzelései vannak az ifjúsági munkával, a misszióval vagy éppen a szórványkérdéssel kapcsolatban is. Mindezeket olvasva csak bólogatni tud az olvasó: így helyes, ezt várja az ember a püspöktől, bárhol éljen is, mindezekhez szinte nincs is mit hozzátenni.

Az interjúban azonban megfogalmaz a püspök egy olyan, egészen konkrét javaslatot is, amelyre nem elég, ha csak helyeslően bólogatunk…

Három hónapon át vártam, hogy talán valaki – akár egyházvezetőink közül – válaszol a felvetésre, az azonban mindeddig visszhang nélkül maradt. Ezért érzek késztetést arra, hogy a magam részéről reflektáljak a kolozsvári püspök újszerű elgondolására. A beszélgetésben ő ezzel a javaslattal áll elő: „Véleményem szerint a magyarországi és az erdélyi magyar evangélikus egyház nyugodtan létrehozhatna egy integrált szervezetet. Nevezhetnénk ezt egyházszövetségnek vagy aminek akarjuk, a lényeg az volna, hogy a két egyház ténylegesen integrálódjék. Lehetne közös konzultatív zsinatunk, tehát adhatnánk ennek jogi formát is.”

Nem mehetünk el válasz nélkül egy ilyen merészen új javaslat mellett! Mielőtt azonban a felvetett „integrált szervezet” vagy „egyházszövetség” megalakításának esélyeit megvizsgálnánk, érdemes röviden áttekinteni, miként is alakult az erdélyi magyar evangélikusok egyházi hovatartozása.

A Brassó környéki és a barcasági magyar evangélikusok sokáig a szász evangélikus egyház hatókörébe tartoztak, ám 1886-ban öntudatosan a Nyíregyháza központú Tiszai Egyházkerülethez csatlakoztak. A fiatalabb alföldi egyházközségek pedig folyamatosan a Bányai Egyházkerület részeivé váltak. A trianoni diktátum nemcsak az ország, hanem a magyar evangélikusság testét is felszabdalta. A Romániához csatolt hittestvéreink szívós élni akarását jelezte, hogy hosszas jogi küzdelmek után 1926-ban önálló szuperintendenciát hoztak létre, amely évtizedekkel később püspökséggé alakult át. Az 1940-es második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély ismét Magyarországhoz került, így az ott élő evangélikusok – mint utóbb kiderült, csak néhány évig – ismét a Tiszai Egyházkerülethez tartoztak. Számos korabeli jegyzőkönyv és fénykép őrzi annak emlékét, hogy Túróczy Zoltán püspök mennyire szívügyének tekintette a visszatért területek lelkigondozását és kormányzását.

Az erdélyi evangélikusságnak sokszor bizony magára hagyatva kellett harcait megvívnia. Annál meghatóbb, hogy 1956-ban számos erdélyi evangélikus lelkész és teológushallgató nyíltan szolidaritást vállalt a magyarországi forradalommal. Büntetésképpen megismerhették a hírhedt Securitate vallatópincéit, majd többségük hosszú éveket töltött el lágerben, a Duna-delta mocsaraiban robotolva. A hivatalos magyarországi egyház évtizedeken át alig vett róluk tudomást. A parázs azért izzott a hamu alatt. Néhány lelkésznek és gyülekezetnek volt bátorsága a testvérgyülekezetek ápolására is: példaként említhetjük a budapest-kelenföldi és a sepsiszentgyörgyi egyházközség leleményes együttműködését.

A „létező szocializmus” utolsó éveiben aztán mind több magyarországi fiatal kereste fel az erdélyi evangélikusokat. A „Menj és nézd meg, hogy jól vannak-e testvéreid…” (1Móz 37,14) utasításnak engedve valóságos csempészárut – egyebek mellett magyar nyelvű Bibliákat és teológiai irodalmat – vittünk csővázas hátizsákjainkban. A Mevisz 1988-as megalakulása utáni egyik legjelentősebb akciónk az volt, hogy több teherautónyi segélyszállítmányt vittünk át a határon. Sok baráti és testvérgyülekezeti kapcsolat jött létre ezekben a csodálatos hetekben. Nagy kár, hogy a kezdeti nekibuzdulás aztán sok helyen alábbhagyott.

A rendszerváltás utáni években eljutottunk oda, hogy már nem álltak elháríthatatlan akadályok az együttműködés útjában. Ha nem is ment zökkenők nélkül, de mind több hazai lelkész- és papnétalálkozón, ifjúsági konferencián fogadhattunk erdélyi vendégeket. Nem véletlenül használom ezt a szót: ők ugyanis többnyire vendégek maradtak. A „Jé, ti ilyen jól beszéltek magyarul?” tudatlanságból fakadó kérdését mind ritkábban szegezték már nekik, ám igazán integrálódni még nem nagyon tudtak. Többnyire a mi hibánkból, mert vagy lekezelően, vagy előítéletektől terhelve, vagy túlságosan atyáskodva bántunk velük. Többnyire el kellett ahhoz utazni Erdélybe, hogy meglássuk hagyományaik – egyebek mellett liturgiájuk – igazi értékeit, és jobban megismerjük azt a missziói vagy éppen sajtómunkát, amelyet igen csekély külső támogatással végeznek.

Adorjáni püspök szavaihoz csatlakozva javaslom: fűzzük sokkal szorosabbra a kapcsolatokat! Ne legyen kérdés, hogy egy-egy jelentősebb egyházi találkozóra, konferenciára hívunk-e erdélyi résztvevőket, sőt előadókat. Legyen természetes az együttműködés a sajtómunkában. Támogassuk az olyan ígéretes kezdeményezéseket, mint a Mustármag című vasárnapi iskolai újság, illetve bátorítsuk erdélyi testvéreinket arra, hogy ne csak olvasói, hanem rendszeres tudósítói is legyenek az Evangélikus Életnek és terjesztői a Credónak. Állítsuk helyre a kolozsvári és a budapesti teológia közötti cserediák-kapcsolatot, sőt váljék gyakorlattá az oktatók cseréje, valamint a közös teológiai konferenciák szervezése. Támogassuk azt a lehetőséget, hogy teológusaink Erdélyben végezzék diakóniai és gyülekezeti gyakorlatukat. Szorgalmazzuk az oktatási intézmények kölcsönös együttműködését. Ismertessük meg lelkészeinkkel és híveinkkel a gazdag erdélyi liturgiát – így talán a magunk liturgikus reformja is kevesebb fölösleges vihart kavarna.

Hasonlóképpen tanulhatnánk példának okáért az erdélyieknek a cigánypasztorációban szerzett tapasztalataiból. Vonjuk be a különféle missziói és számítógépes pályázatokba a határon túliakat. Az informatikai fejlesztéssel különösen sokat tehetnénk a kapcsolattartás könnyítéséért. Tudatosan törekedjünk arra – ami személyes jóindulatból itt-ott már megvalósul –, hogy a nemzetközi egyházi szervezetekben együttesen lépjünk fel, hiszen közösen könnyebb lehet az érdekérvényesítés is. Összefoglalva: a magyar–magyar evangélikus kapcsolatokat az eddigieknél sokkal szorosabbra lehetne fűzni.

Érdemes volna a sok jó szándékú egyéni kezdeményezést is összefogni. Nemcsak az egyházvezetés, de az egyes intézmények és különösen a gyülekezetek szintjén kellene együttműködni.

A tájékozott olvasó felteheti a kérdést: nem válhat a néhány évvel ezelőtt létrejött METT (Magyar Evangélikusok Tanácskozó Testülete) az együttműködés ernyőszervezetévé? Esélyt kell adni ennek is, törekedve arra, hogy ez a fórum mindinkább tartalommal teljen meg. Ám a romániai (erdélyi) és a magyarországi evangélikusság ennél többet érhet el. Most, hogy keleti szomszédunk európai uniós tagsága is a közeljövő valósága lehet, légiesülhetnek, a gyakorlatban lassan el is tűnhetnek az országhatárok. A szakemberek hangsúlyozzák, hogy mindinkább a régiók együttműködése jelenti az európai jövőt. Ennek összefüggésében nem szabad megriadni az integráció, az egyházszövetség vagy -unió gondolatától sem.

Talán még kiderülhet: nemcsak oka, hanem célja is lehet annak, hogy a négy égtáj közül jelenleg csak háromhoz kötődik valóságos egyházkerület. Nem is lenne rossz a nyugati, az északi és a déli mellett egy olyan keleti egyházkerület felállítása, amely alapvetően erdélyi gyülekezeteinket foglalná magába. Mielőtt valaki nagyon megijedne a határokon átívelő egyház gondolatától, érdemes emlékezetébe idéznie a tényt: a világ számos ortodox egyházára jellemző, hogy állam- és egyházszervezeti határai nem esnek egybe. Evangélikus példát is említhetünk: az ELKRAS nevű, alapvetően német egyházszövetség, a Lutheránus Világszövetség tagja, már nevében is büszkén viseli: Evangélikus-Lutheránus Egyház Oroszországban és Más Államokban. Májusra a magyar reformátusok is napirendre tűzték az egyháztagság határokon túlra történő kiterjesztését, amely döntés – amint olvasom – „egyenes folytatása a kettős állampolgársággal kapcsolatos eddigi zsinati állásfoglalásoknak”.

Mindez tehát nálunk is lehet cél. A megvalósuláshoz vezető út pedig a szorgos hétköznapok találékony együttműködéséből áll.

Az Adorjáni püspökkel készült interjú fotóját nézem. Nyitott tenyerét nyújtja felénk a püspök. Mi lehetne a képaláírás? A sajnálatosan elterjedt, ám velejéig hamis és rosszindulatú értelmezés szerint ez: „Ezek az a határon túliak már megint a markukat tartják!” A hiteles szöveg viszont azt adhatja Adorjáni Zoltán szájába: „Jobbomat nyújtom felétek. Kezet fogunk?”

Magam ezt javaslom. Fogjunk kezet, legyünk készek a szövetségkötésre.

A többit meg bízzuk az Úristenre.

Fabiny Tamás