Élő víz

Nagyon megrázott a passiótörténet – nagycsütörtökön az orosházi fiatalok előadásában és nagypénteken a felolvasott igéken keresztül is. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy mélyen megrendítettek a látottak, hallottak. Egy-egy jelenetre talán hetek múlva is emlékezni fogunk.

Volt egy rész, amely azóta is újra és újra eszembe jut: Jézus megcsúfolásának a jelenete. A Szentírásban azt olvassuk, hogy Jézust a laktanyába vitték, ahol körbevették a katonák, bíborköpenyt adtak rá, töviskoszorút tettek a fejére, és nádszálat adtak a kezébe, majd köpdösték és gyalázták.

Az egyik katona mondatai – a fiatalok előadásában – nagyon szíven ütöttek. Így hangzottak: „Itt a palástod! Köpeny ugyan, de megteszi! Itt a koronád! Tövis ugyan, de megteszi! Itt a jogarod! Nádszál ugyan, de megteszi!”

Gúnyosak ezek a mondatok, de fájdalmas igazságot hirdetnek. Jézus az, akit palást, korona és jogar illetne meg, hiszen ő az Isten Fia, a mennyei Király, aki messze fölötte van minden kicsinyes, botladozó, földi uralkodónak! Palást, korona és jogar illetné meg, azaz hatalmának és istenségének elismerése. Ehelyett azonban csak köpeny, tövis és nádszál jut neki, melyek szánalmas utánzatai a királyi jelképeknek. Tövist, köpenyt és nádszálat kap: ez bizonyára a fizikai fájdalomnál is hatalmasabb lelki sebeket okoz.

Úgy érzem, sokszor mi is ennek a katonának a mozdulatával lépünk oda Jézushoz. Hiszen mi is tudjuk jól, mi illeti meg. Mi is, akik pedig nem akarjuk őt gúnyolni, hanem igyekszünk hűséges követői lenni; akik őszintén törekszünk arra, hogy megéljük hitünket a mindennapokban, és buzgólkodunk az imádságban és az igeolvasásban – mégis sokszor adunk neki köpenyt, tövist és nádszálat. Talán nem szándékosan. Talán észre se vesszük. Talán a szánk csukva marad, és csak a szívünk legyint – Uram, nem ez illet ugyan téged, de ez is megteszi.

Jézus Krisztus az én Uram, Királyom. És ha ezt tiszta szívvel vallom, akkor a legjobbat kell elévinnem. Nem elég az utánzat, nem elég valami hasonló, amelyet sokféleképpen lehet értelmezni. Nem mondhatom azt:

Itt az életem. Csak a vasárnapok és ünnepnapok ugyan, de neked ez is megteszi.

Itt a szívem. Csak egy része ugyan, de neked ez is megteszi.

Itt vannak az imádságaim. Csak az a néhány perc ugyan, amikor nem kell rohannom, de neked ez is megteszi.

Itt az igeolvasásom. Csak akkor ugyan, ha nem vagyok túl fáradt, de neked ez is megteszi.

Itt a családom. Csak néhány tagja ugyan, de neked ez is megteszi.

Itt vagyok, Uram, keresztfád előtt. Bűnösen, szennyesen. Nem én vagyok a legszebb ajándék, amely téged, a királyt megillet. De megteszi.

És számomra ez nagypéntek fájdalmában az evangélium. Hogy a keresztet, a gúnyt és szenvedést vállaló Krisztus értem teszi mindezt. Értem, aki nem vagyok tökéletes, akinek bűnei újabb és újabb sebet ejtenek meggyötört testén, és akire ő teljes joggal legyinthetne, mondván, hogy nem a legjobb, de talán megteszi. Nagypéntek örömhíre, hogy ő mégsem legyint!

Sőt ha valóban átadom neki az életemet – nemcsak a vasárnapokat, hanem minden pillanatot –, akkor ez a legtöbb, amit neki adhatok.

Ha átadom szívem minden indulatát – örömöket, keserűséget, tisztátalanságot – akkor ez a legtöbb, amit neki adhatok.

Ha imádságaim nem csupán néhány percre korlátozódnak, hanem állandó fohászban, bűnvallásban, hálaadásban élek, akkor ez a legtöbb, amit neki adhatok.

Ha nem teszem félre igéjét a reggeli igeolvasás után, hanem annak fényébe helyezem napjaim minden óráját, akkor ez a legtöbb, amit neki adhatok.

És ha családtagjaimmal együtt tudok színe elé lépni úgy, hogy a tőle még távol lévőket is irgalmas szeretetébe ajánljuk, akkor ez a legtöbb, amit neki adhatok.

Hulej Enikő