A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP (Quasi modo geniti) – Jn 5,24–25

Nincs bájosabb egy csecsemőnél. Minden kis rezdülésével, megnyilvánulásával a benne ébredező életről tesz bizonyságot. Szuszog, ásít egy nagyot, nyújtózkodik, kíváncsian nézelődik, teli tüdőből sír. Az biztos, hogy nem átlagos, hanem egyszeri és megismételhetetlen – biológiai csoda minden csecsemő.

Nincs szomorúbb, drámaibb látvány egy halottnál. Mozdulatlan, élettelen, merev, hideg. A mai világ embere el is idegenítette magát a halottaktól: kórházba, elfekvőbe száműzi a halált, hogy ne érezze kényelmetlenül magát, főleg azért, hogy eszébe ne juttassák: egyszer mindenki meghal. Márpedig ha így van, legalább addig hadd éljen ki-ki vígan az élők között az örömöknek – félre, halál! De él-e, aki azt hiszi, hogy él?! Őrültnek tartanák, aki odamenne egy emberhez, és megkérdezné: „Már megbocsásson, Ön él…?” Vagy eszünkbe jutna-e a fotelban hátradőlve azon gondolkozni, hogy vajon élünk-e egyáltalán?

Csecsemők – élők – halottak. A húsvét utáni első vasárnap jellegéből adódóan (Quasi modo geniti – „…mint újszülött csecsemők…”, 1Pt 2,2), valamint a prédikáció alapigéjében (Jn 5,24–25) előforduló olyan fajsúlyos fogalmak kapcsán, mint az ítélet, örök élet, hinni, hallani, elküldő, küldött, felül kell vizsgálnunk, mi az élet, mi a halál. Ám nem elvontan kell filozofálgatnunk erről, hanem húsvét fényébe kell helyeznünk a kérdést. Vagyis: Krisztus előtt, keresztjére felnézve, üres sírját látva, az ő igéjének mércéjén mérve, a megvilágosodást tőle kérve, bölcsességért hozzá könyörögve. Érintettként, hiszen – mint a Szentírás-olvasás során megszokhattuk – az élet-halál ügyében megint csak személyesen rólunk van szó.

Az evangéliumok számos helyen közlik Jézus véleményét: más a halál, mint a biológiai elmúlás, és a feltámadás sem a vérkeringés újraindulását ígérő – emberi, orvosi módszerekkel véghezvihető – beavatkozás, hanem Isten cselekvése. Jézus azokhoz szól az Élet szavával, akik „halófélben” vannak (Jel 3,2), akikről így nyilatkozik: „…az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” (Jel 3,1b) Az üzenet világos: van út a halálból az életbe.

Ugyan ki szeretne meghalni? Ki ne szeretne élni? Mit tegyek?

A halálból az életre csak Krisztus tud átvinni. Ő az, aki egyedüliként átment, és aki a benne való hit által engem is átvisz. És természetesen mindenkit, aki hallja az igét, és hisz abban, aki elküldte Jézust! „Evangélikus fülek” joggal hallják ki ebből a reformáció hármas jelszavát: Sola fide, sola gratia, solus Christus!

Krisztus áldozata a reménységet nemcsak a jövőre, hanem a mostra is kiterjeszti. Megszoktuk a távoli, szép jövővel való biztatást, például a politikában, a választások alkalmával. Eljön az óra – ígérik nekünk sokan. Jézus nem késik hozzátenni: „…és az most van…” (25. v.). Az Isten Fia mondja ezt, aki értünk megjárta a Golgotát, a halált, és feltámadt ezért a „mostért”! Isten minden szeretete, ereje, megtisztító igazsága most adatik, a halálon győztes Úr által.

Rádiós munkám során gyakran elgondolkozom azon, vajon hallják-e, pontosabban meghallják-e hallgatóink mondjuk a Lelki útravalót az adás végén. Lehet, hogy már rég, a vallási műsor szignálját hallva kikapcsolták a rádiójukat… Az is lehet, hogy hallgatják, de csak mint „háttérrádiót”: az egyik fülükön be, a másikon ki… És mélységes hálával gondolok arra, hogy vannak olyanok, akik hallgatják az áhítatot, a híreket, a bizonyságtételt, és olyanok is, akiknek a szívéhez is elér. A Szentlélek munkája, és Isten dicsőségét hirdeti, ha egy-egy hallgató betelefonál az adás után!

Vajon mi – Ön, tisztelt Olvasó és én – milyen hallgatói vagyunk az igazi, a nagybetűs Hírnek? (Tudjuk: evangélium = örömhír.) Az életünk függ ettől: hiszen Krisztus feltámadt, örök életet ad nekünk, nekem is, a halálra méltónak! Halljuk-e, hallgatjuk-e Urunk hangját? Hittel fogadjuk-e, amit hallunk: mennünk kellene az ítéletre, mert bizony halottak vagyunk, és ha nem hiszünk, akkor a földi életben is és utána is elveszett, reménység nélküli emberek maradunk?

A passió című film utolsó jelenete van előttem. Harmadnapon, a sziklasír padkáján már csak a testet takaró gyolcsok. A kamera a feltámadott Krisztus felé fordul. A zene felszabadult, sürgető, dinamikus. Íme, legyőzetett a halál, íme, az élet! Nem egy történet vége ez, a „húsvét után” – ellenkezőleg, a történet éppen most kezdődik! A levegőben fények, mozgás, készülődés. Valami új, valami más, valami csoda. Jézus maga van itt, most ő szólít, benne az Élet jár közöttünk. Részünk lehet az újban, a másban, a csodában! Az új élet Teremtője feltámaszt minket, holtakat, halófélben lévőket. Mint az újszülött csecsemők, mélyet lélegzünk, kíváncsian körülnézünk – és érezzük, hogy szétárad tagjainkban a Krisztus adta élet.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, élet forrása, kérünk, éltess minket is. Erősítsd hitünket; látod, leborulunk kereszted előtt, bűneinkből hozzád kiáltunk. Tarts meg kezedben kegyelmesen, földi életünk minden napján és az örök életben. Ámen.

Kőháti Dorottya