Kultúrkörök

Minden bizonnyal sokan ingatnák tanácstalanul a fejüket, ha megkérdeznék tőlük, ki volt Selma Lagerlöf (1858–1940), akinek két könyve – a Krisztus-legendák és Az Antikrisztus csodái – most új fordításban jelenik meg a magyar könyvpiacon. Ritkán esik szó napjainkban az egykor oly híres Nobel-díjas íróról és alkotásairól, így őszintén örülünk, hogy e művei most ismét olvashatók – Tóth Sándor fordításában – magyarul. Hiszen az írónő nemcsak Isten-kereső embertársunk, hanem a Teremtő alkotásaira rácsodálkozó, a keresztény szeretetet nyíltan hirdető evangélikus testvérünk is volt.

Szavai nyomán hatalmas fenyőerdők, kristálytiszta folyók és tavak elevenednek meg előttünk. A műfaj, amelyben írt – az úgynevezett saga – nálunk alig ismert: egyszerre ősi monda, keresztény legenda és gyermekmese felnőtteknek. Lagerlöf, a tanítónő nem úgy mesél, mint Andersen, nem olyan komor, mint Ibsen, nem olyan bonyolult, mint Strindberg. Tud nagyon komoly is lenni, de a Krisztus-legendákban például észrevéteti, hogy még a kimúlt kutyának is szép a fogsora. Egyszerűen ír, mégis áradóan, magával ragad a mondanivalója.

Selma Lagerlöf a messze Észak, Svédország szülötte volt, de bejárta Itáliát, lenyűgözte őt Európa déli fele; elutazott a Szentföldre, hogy anyagot gyűjthessen írásaihoz. Sohasem feledte azonban Värmlandot, ezt a romantikus, kedves vidéket, dallamosan beszélő népét, a visszavásárolt tanyát, a marbackai házat, ahol szívesen tartózkodott. (Ennek kertjében, nagy fák árnyékában alussza örök álmát.) Lagerlöf doktorátust szerzett, a Svéd Akadémia tagja volt (a híres tizennyolcak akadémiája ez, a nevezetes Aderton), de nem tudóskodott: páratlan naivitással, szinte gyermekien tudott fogalmazni. Állatmeséi is megragadóak, az olvasók magukra ismerhetnek egyes állattörténetek szereplőiben.

Diákkoromban hallottam itthon, hogy az írónő is katolizált, mint a 19–20. század fordulóján többen az írók, művészek, svéd, norvég és dán értelmiségiek közül. Ez a hír azonban téves. 1969 késő őszén meglátogathattam a marbackai Lagerlöf-emlékházat. Az ottani írásokból, emlékekből, képekből és az idegenvezető szavaiból megbizonyosodhattam arról, hogy megmaradt evangélikusnak. Nem véletlen, hogy Nathan Söderblom svéd érsek felkérésére ő volt az egyik előadó az 1925-ös stockholmi ökumenikus konferencián, amely a 20. század egységmozgalmának egyik fontos kiindulópontja. A konferencián a sok neves előadó között csupán két nő szerepelt: dr. Elsa Brändström, a „szibériai angyal”, akinek sok éhező orosz köszönhette életét a �20-as évek éhínsége idején, és Selma Lagerlöf, az akkor már híres írónő.

Lagerlöf a kezemben tartott program szerint 1925. augusztus 26-án, szerdán este kilenc órakor beszélt. Előadásának címe A keresztény szeretet népeket kiengesztelő hatalma volt. (Söderblom naplója az előadás teljes szövegét közli; írónőhöz méltóan történetekkel illusztrálja mondanivalóját.) Az első világháború után megmaradt európai népeket a tengeri katasztrófában megmenekült utasokhoz hasonlítja, akiknek élete megmaradt, szinte másodszor születtek, és most már be kell bizonyítaniuk, hogy nemcsak meghalni lehet könnyen, hanem szépen, békében élni is. Előadását így fejezte be: „Isten megáldhatja az egységre törekvést az emberek és népek közt (…), ez lenne a legszebb fejlődés világunkban, a még jómódúak segíthetnének a kifosztottakon, a szerencsések a szerencsétleneken. Halljuk meg hívásként a békességre hívó szót, és mögöttünk a háborúval végre egységre törekedjünk. Higgyük, hogy lehetséges az egység volt ellenségek között, evangélikusok és reformátusok, protestánsok és ortodoxok, görögök és rómaiak, keresztények és nem keresztények között, földünk minden népe között.” (Érdekesség, hogy e konferenciáról szívesen emlékezett meg II. János Pál pápa svédországi látogatásakor 1989 májusában, és elismerte, hogy a svéd reformáció nem törte meg az egyház katolicitását, történelmi folyamatosságát. Később Uppsalában, a dómban kijelentette, hogy svéd tapasztalatai után újra kell gondolnia az úrvacsorai közösség ügyét.)

Selma Lagerlöf neve sokaknak talán csupán egy – Magyarországon is vetített – rajzfilmmel, a Nils Holgersson csodálatos utazásával kapcsolatban jut eszükbe, pedig az írónő a „magas” irodalom jelentős alkotója, kiváló művek szerzője, aki 1909-ben az első nőként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Első regénye, a Gösta Berling története a svéd újromantika legnépszerűbb alkotása lett. Az Antikrisztus csodái című regénye teológiailag is értékelhető, hiszen szemléltetése lehet annak, hogy az Antikrisztus mindent meg tud adni, amire az embernek szüksége van, kivéve a bűnbocsánatot. Szinte prófétai hang ez a későbbi diktatúrákra utalva. A Jeruzsálem című regény egy különös szekta – egy Szentföldet is megjárt rajongó svéd csoport – életét mutatja be.

A Krisztus-legendák című könyv régi kiadásban is sokak számára ismerős lehet; van, aki úgy olvasta, mint az evangéliumi történetek kiegészítését. Megjelent magyarul is több novellája, némelyik evangélikus parókián játszódik – ez különben nem ritka jelenség a 20. század svéd irodalmában, filmművészetében. Papok és tanítók, éneklő, mesélő, kedves emberek, egy letűnt nemesi világ itt maradt alakjai – mindez a magyar olvasókat Mikszáthra, Krúdyra, egyesek szerint Jókaira emlékeztetheti, írói páratlanságában is. Lagerlöf írt kísértettörténeteket is, ahogyan ez Északon vagy Nagy-Britanniában szokásos, hadd borzongjanak az erre fogékony emberek. És írt olyan gyermekmeséket, amelyek a mi olvasóinkat is Britt Hallquist műveire emlékeztethetik. (Ez utóbbi írónő egy kis gyűjteményében A Paradicsom bejáratánál – Vid Paradisets port – címmel verseket és meséket tett közzé angol, francia, német, zsidó, dán, belga, finn, norvég, indiai íróktól, illetve középkori és kortárs irodalmi ritkaságokat, rövid olvasmányokat, feledhetetlen irodalmi gyöngyszemeket.)

Selma Lagerlöföt Knut Hamsun kortársaként szokták emlegetni, akire Dosztojevszkij éppúgy hatott, mint az európai irodalom más nagy alakjai, illetve honfitársai, Ibsen és Björnson. Mégis, ez a vándor író egészen más alkatú, néhol kultúraellenes, máshol városellenes, nyugtalan szerző. Írásai sokak szerint a „fehér irodalomhoz” tartoznak, régi svéd lányszobákba valók, mert szinte túlságosan sok mindaz a jóság és a szeretet, amely tükröződik bennük.

Örömmel vesszük kézbe a magyar fordító munkáját. (Egyébként Tóth Sándornak a fordítással kapcsolatos írása az Új Ember március 20-i számában olvasható.) Őszintén kíváncsiak vagyunk, miként tudja visszaadni az írónő szép, veretes, hangulatos sorait mai magyar nyelven.

Id. Hafenscher Károly