evél&levél

Furcsa szerzet az ember. Ha nincs gondja éppen, csinál magának; ha nincs ellensége, talál magának; ha élhetne békében a többiekkel, akkor is az ellenségeskedést keresi. Nem a politikáról írom ezeket, hanem az egyházról. És ez már önmagában is megdöbbentő.

Van egy festőművész, aki a hírek szerint elképesztő ellenszél közepette kapja meg a lehetőséget arra, hogy megfessen egy oltárképet a templomból ellopott helyett. Befolyásos helyről, a gyülekezet vezetéséből érkező támadásokkal néz szembe, sokan ellene fordulnak. Hoszszas huzavona után megnyeri a pályázatot, így mégiscsak ő készítheti el az új oltárfestményt.

Később nyilatkozatot ad az egyházi lapnak. Beszél az életéről, a művészetéről, vall a hitéről, egész hitvallásáról is az új festmény kapcsán. Magasröptű a fejtegetése, az ember szinte megnyugszik: szakmailag jó kezekben, lelki értelemben „jó lélekben” van a festmény sorsa. Csakhogy van egy kérdés, amelyet talán jobb lett volna fel sem tenni, vagy inkább jobb lett volna nem így megválaszolni: ez a festőművésznek a régi, ellopott oltárképhez való viszonyulására vonatkozik. Az interjúalany nagyon őszinte, elmondja (a riporter pedig leírja), hogy milyen gondjai voltak vele, hogy „nem szerette”.

Ettől minden megváltozik. Mondhatott ő magasztos dolgokat művészi és keresztényi hitvallásról! Az ellopott, ezáltal „szentté lett”, évszázados oltárképről nem illik rosszat mondani. Hogy veszi erre a bátorságot magának bárki is? Hiszen ahhoz a festményhez sokan olyan erősen kötődnek érzelmileg! Akik eddig támadták a festőt, ezután még jobban (okkal!) fogják, mondván: „Mi megmondtuk, hogy ki is ő valójában, de nem hallgattatok ránk!” De megkapja az interjúkészítő is, hiszen legalább neki illett volna tudnia, hogy ezt nem szabad leírnia. Egy világi lapban igen, de az egyháziban…?

Az ügynek nincs vége, a hangulat forrongó a gyülekezetben. Mindig van, aki tesz róla, hogy a békétlenkedés folytatódjon.

Az oltárkép közben készül, valamikor nyár végére, ősz elejére várható, hogy a festő befejezi, és átadják, felszentelik. Mi lesz akkor?! Bárcsak hinni tudnám, hogy mindenki boldogan és elégedetten néz majd fel az új oltárképre, amely – készítője reményei szerint – igazán élő igévé lesz, és hogy akkor minden viszály elcsitul majd… A hátunk mögé dobjuk, és senki sem emlékezik többé a történtekre. Bárcsak hinni tudnám, hogy így lesz.

Ki-ki értse meg, olvassa ki ezekből a sorokból azt, ami rá tartozik. És próbáljunk meg békességben élni. Hogy reménykedőn és hittel rá tudjunk majd nézni a majdani oltárfestményre, annak főalakjára, a bűneinkért megfeszített Krisztusra. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor bármi, amit mondunk vagy hallunk a templomban szeretetről, bűnbánatról, megbocsátásról, kegyelemről, csupán képmutatás, mert valójában nem vagyunk méltóak Isten házába még csak belépni sem.

Szegfű Katalin