evél&levél
Adalékok Sztálin temetéséhez
Tisztelt Szerkesztőség! Mint az Önök újságjának rendszeres olvasója, olvastam a március 6-i szám 10. oldalán Zsák Brúnó cikkét (Sztálin, a „díszpolgár”). Ezzel kapcsolatban a következő megjegyzéseket teszem (1938-ban születtem, így éltem Sztálin halála idején).
A Sztálin halálát megelőző időszakban állandóan közölte a rádió (akkoriban még nem volt tévé, sőt nem is tudtuk, hogy mi az – akkor létezett csak igazán a vasfüggöny!), hogy milyen az egészségi állapota, mennyire súlyos a betegsége. Látszólag föl akartak készíteni minket arra, hogy Sztálin meg fog halni. Sokan azt mondták – persze a legnagyobb titokban –, hogy már talán nem is él… Még a vizeletének az összetételét is rendszeresen ismertették, hogy a hozzáértők maguk is megállapíthassák Sztálin állapotának állandó rosszabbodását. Ezen persze jókat nevettünk, de csak a megbízhatónak gondolt emberek előtt.
A temetéskor mindenkinek öt percig vigyázzban kellett állnia. Elképzelhető, hogy egy általános iskola diákjaival ezt milyen nehéz lehetett kiviteleznie egy pedagógusnak, hiszen két gyerek csak egymásra néz, és már nevet is – mert gyerek. Ezért az esemény előtt otthon a szüleink, az iskolában pedig a tanárok magyarázták hosszasan, hogy ez milyen komoly dolog, és ebből még véletlenül sem szabad viccet csinálni! Mi tudtuk is ezt, nem volt ismeretlen a 60-as szám senki előtt sem. (Az Andrássy út, később a Sztálin út nevet fölösleges volt hozzámondani; akkor mindenki tudta, hogy mit jelent a „60” – ma a Terror Háza Múzeumnak ad helyet.) Az ötperces időtartam – a pedagógus nézte az óráját – legfeljebb egy percig tartott, s a tanárunk örült, hogy megúszta nevetés és viccelődés nélkül, mert neki ebből óriási baja származhatott volna…
Az előzetes tervekkel ellentétben nem volt szirénaszó a temetéskor, mert kiderült, hogy ez jó alakalom lenne az „amerikai imperialistáknak” arra, hogy ekkor intézzenek támadást népköztársaságunk ellen, és nem tudnánk védekezni, ugyanis mindenki azt gondolná, hogy a temetés miatt van a szirénaszó.
Egy villamosmérnök barátom mesélte nekem, hogy az egyetemen később tanították is, hogy milyen nagy bajban voltak az országos energiaközpontban. Egy ország villamos hálózatában úgy lehet a legnagyobb kárt okozni, ha minden fogyasztót egyszerre lekapcsolnak: ekkor fölpörögnek a villamos áramot termelő generátorok, és tönkremennek. Ezért mindent elkövettek a szakemberek azért, hogy a pártvezetés legfőbb irányítóit meggyőzzék arról, hogy minél kevesebb fogyasztót kapcsoljanak le. Nagy műterheléseket készítettek, és az ötperces leálláskor azokat kapcsolták be, hogy elkerülhessék a katasztrófát. Ha a pártfejesek túlzott buzgalma miatt baj történt volna, senki sem mossa le az energiaközpontban dolgozókról, hogy „szándékos szabotázs” volt az egész…
„Meghalt a cselszövő!” – mondogatták a felnőttek (persze nagy titokban), és mindenki várta, hogy most már jobb lesz, de hát a várakozás csak várakozás maradt.
Tisztelettel:
Koós Albert (Gödöllő)