A közelmúlt krónikája

A húsvét előtti napokban a közel nyolcvanhét esztendőre visszatekintő életutam legfelejthetetlenebb nagypénteki ünnepére emlékezem. Hogy mit jelent nagypéntek az egyházi esztendő ünnepeinek hosszú sorában, és hogy miért tartjuk mi, evangélikusok, ezt az ünnepnapot – karácsony, húsvét és pünkösd nagy ünnepnapjaitól elválaszthatatlanul – Isten kegyelme legdrágább ajándékának, szóljon arról ez a rövid, hálás megemlékezés!

Amikor ifjú lelkészként külföldi tanulmányi éveim végén hazatérhettem a II. világháborúban kivérzett, szüntelen bombatámadásoktól pusztított országunkba, itthon a kegyetlen, sárga csillagos zsidóüldözés, majd a nyilas rémuralom, vér, könnyek és kétségbeesés vett körül. D. Kapi Béla püspök felejthetetlen szeretetével – rövid soproni helyettesítő szolgálat után – Győrbe, diákéveim szeretett városába küldött segédlelkészi és hitoktatói szolgálatra. Közben befejeződött Budapest hosszú ostroma; szép fővárosunk nagy része romokban hevert. Az orosz frontvonal a Dunántúlon keresztül napról napra közeledett Győr felé. 1945 márciusában már szüntelen ágyúdörgés közben és légitámadások között végeztük a temetési szolgálatokat, és látogattuk beteg, úrvacsorát kérő híveinket. Bár a frontvonal már elérte Győr déli határát, illetve a Kis-Duna és a Rába vonalát, a német és a nyilas kiürítési parancs ellenére – Kapi Béla püspökünkkel együtt – valamennyi győri gyülekezeti lelkész a helyén maradt. A nagyhét kezdetére már a Rába-parti „evangélikus sziget” déli határa is frontvonallá vált. Az Öregtemplom melletti konventépület lelkészi és tanítói lakásaiból, hivatalaiból, valamint a szomszédos püspöki épületből mindenkinek le kellett költöznie a konventépület légoltalmi óvóhellyé alakított hatalmas, betonfalú pincéibe. A nagyhét első napjait már itt töltöttük, több mint százan – öregek, nők, férfiak, gyermekek – összezsúfolva, vaságyakon, szűkös élelemmel ellátva.

Nagycsütörtök délutánján elnémult a kölcsönös géppuska- és ágyútűz. Jól tudtuk, hogy ez mit jelent: a német és nyilas front visszavonult a Rába vonala mögül. Mi ott maradtunk a két frontvonal között, várva a Rábán átkelő orosz csapatok rohamát. Nagycsütörtök alkonyán mi öten – gyülekezeti lelkészek, közöttünk Szabó József és Lukács István – magunkra öltöttük lelkészi palástunkat, és lélekben mindenre felkészülve, gyertyák fénye mellett kiosztottuk és magunkhoz vettük az Úr szent vacsoráját. Ez a nagycsütörtökesti úrvacsora egész további földi életünkre kitörölhetetlen emlék maradt. Ott és akkor éltük át igazán a mi Urunk kereszthalálának, értünk hozott engesztelő áldozatának mélységét és megtartó, szabadító erejét. Mivel minden percben bekövetkezhetett a szovjet katonák rohama a búvóhelyünk – szerintük nyilván német katonai búvóhely – ellen, virrasztva vártuk a támadást a bezárt acélajtó mögött. Éjféltájban hatalmas puskatuscsapások zúdultak az ajtóra. Mi, lelkészek Luther-palástban, magasra tartott kereszttel a kezünkben kitártuk az ajtót, és a gyertyák fényében zártuk el az utat a géppisztolyos katonák előtt. Azok megdöbbenve meredtek ránk; nyilván magukat megadó német és nyilas foglyokat sejtettek az acélajtó mögött. Miután végigjárták a zsúfolt, nyomorúságos tömegszállást, és katonákat sehol sem találtak, közrefogtak minket, lelkészeket, és a lépcsőkön felkísértek az udvarra. Ott egy hosszú géppisztolysorozatot lőttek a levegőbe, és továbbindultak a visszavonuló katonák keresésére. A pincében maradtak pedig – hallva a lövéssorozatokat – lélekben elbúcsúztak tőlünk.

Ezt követően minden éjszaka jöttek részeg és fosztogató katonák, főleg „női munkaszolgálatosokat” követelve. Időközben azonban a nőket és a gyermekeket létrákon az Öregtemplom megközelíthetetlen, romos és hideg padlására menekítettük. Így megmenekültek az elhurcolástól. A közeli római katolikus Püspökvárban báró Apor Vilmos püspök ugyanilyen, a nőket védelmező szolgálatban szenvedett vértanúhalált.

Leírhatatlanok azok a napok, a halál állandó közelségében. De a nagyhét, a húsvét után a romok közé lassan visszatért az élet. Mi, lelkészek Luther-palástban, a környékbeli gazdák lovas fogatain kerestük föl gyülekezeti tagjainkat, miközben a frontra továbbvonuló szovjet katonák a legtöbben az öklüket rázták felénk, de nem bántottak; mások pedig ortodox keresztvetések közt mentek el mellettünk.

Még egy felejthetetlen eseményt el kell mondanom abból az időből. Az egyik reggel a templomudvaron egy orosz katonanő és egy németül is tudó katona szólított meg. Arra kértek, a fronton született kisgyermeküket kereszteljem meg a sekrestyében. Miután megtörtént, hálásan köszönték meg lelkészi szolgálatomat. Hihetetlen csoda volt ez a véres háború eseményei között!

Akkor még nem sejthettük, hogy ez a felejthetetlen nagyhét még csak a kezdete volt a későbbi négy hosszú, szenvedésekkel és hitünk próbatételeivel teli évtizednek. Élet a kereszt alá rejtve, Krisztus kegyelmének megőrző erejével.

Dr. Nagy Gyula