Evangélikusok

Gazdatüntetések, egyeztetések kormánytisztviselők és érdekvédők között, kapkodás – jobbára ez az, amit az átlagpolgár látott az utóbbi hetek legnagyobb médiafigyelmet kapó hazai eseményéből. Noha – mint egy kereskedelmi televízió szórakoztató műsorában is elhangzott – gazdatüntetések minden évben voltak és lesznek, a nagy magyar tanácstalanságra ismét nehezen akad gyógyír. Holott a termelők termelnének, a kereskedők eladnának, a politikusok pedig okoskodnának… Mi most annak jártunk utána, miként fest mindez a gyakorlat oldaláról: ellátogattunk egy olyan borászhoz, akinek családjában nemzedékről nemzedékre öröklődött ez a foglalkozás. Az ereje teljében lévő soltvadkerti gazda a gyerekeit már más pályára irányítja, ő pedig – noha több tízmillió forintot fektetett a modern gazdaságba – nem tudja, mit hoz a jövő. Egyedüli a hitben van bizodalma; evangélikus gyülekezeti jegyzőként minden vasárnap ott ül a templomban, és gyakran egy-egy munkanapját is az egyházi munkának szenteli. Ő ifjabb Galántai Károly bortermelő.

Krómacél tartályok, szűrők, üvegmosó berendezés, palackozó gépsor, címkéző, rekeszek, borosüvegek… Itt történik a palackok mosása, kénezése, amott a töltés, a dugózás és a címkézés. Több tucat soltvadkerti ház gazdasági épületében vagy alagsorában elkészíthettük volna ezeket a képeket. A Galántai család borainak azonban van egy különlegességük: attól „vadkertibbek” a többinél, hogy az üvegek címkéjén egy jellegzetes, központi épületünk, az evangélikus templom látható. Vajon mi ennek az oka?

– Családunk több generációra visszamenőleg szoros kapcsolatban van az evangélikus egyházzal – mondja a gazda, miközben az egyik palack tartalmát kóstolgatjuk. – Néhány éve a gyülekezet jegyzője vagyok, így a felelősség – de mondhatom azt is, hogy a kötődés – is nagyobb lett. Borászként járva az országot láttam már székesegyházat borcímkén, így jött az ötlet, mi lenne, ha én a mi templomunk képét tenném rá a magam borainak a címkéjére. Ezzel azt kívánom jelezni, hogy egy igaz hittel és becsülettel megtermelt bort vett kézbe a vásárló.

– Kellett ehhez valamilyen egyházi hozzájárulás?

– Az esperes úr az engedély megadása előtt komoly vizsgálatot végzett. A szín- és zamatanyagok, valamint az illat és a savak harmóniája végül is hatott. Így szabad utat kaptam az ötlet megvalósításához.

– Milyen borok kerülhetnek a „templomos” palackba?

– Kékfrankos, Zweigelt, Olaszrizling, Irsai Olivér és Rizlingszilváni. Ezek minőségi, illetve tájjellegű borok. Ne feledjük: az ország legnagyobb borvidékén, a Kunsági borvidéken vagyunk, melynek jelszava: „a mindennapok bora”. Nem lehet mindig tokajit és Egri bikavért inni; aki borivó, érti, mire gondolok. Az én boraim is egyfajta minőséget jelentenek, hiszen rendszeresen viszem őket borversenyekre, ahol szakmai bizottság mond róluk bírálatot.

– Hogyan látja a saját helyzetét a mai magyar és nemzetközi piacon?

– Biztos piacon akarunk maradni a családi tíz-tizenöt hektárral, de jelen pillanatban az EU-n belüli nyitott piacok nagyon felhígították ezt a szakmát. Nagyon nehéz lesz itt versenyt futni. Bejönnek az olcsó olasz és kaliforniai borok, melyek eredetét aztán végképp nem ismerjük – de aki olcsót akar, azt ez nem is érdekli, csak leveszi őket az üzletek polcairól.

Ebben a mi családi gazdaságunkban egy, sőt inkább több élet munkája van. Ezen azt értem, hogy amikor kialakítottuk ezt a HACCP minősítésű palackozó üzemet és pincét, akkor nemcsak én költekeztem ki, hanem a család több tagja is besegített. Tudtuk, hogy csak ezzel a feltétellel tudunk tovább lépni vagy inkább megmaradni a borértékesítésben.

– Volt-e értelme a gazdatüntetéseknek?

– Más lehetőségünk nem volt! Amit itt az emberek befektettek ebbe az üzletágba, abból csak előre lehet menni. Elvileg meg is lenne a lehetőségünk, hiszen állami és uniós támogatásra kaptunk ígéretet. Csakhogy ez nem teljesült. Itt álltunk a több tízmilliós beruházással, traktorokkal, gépekkel, tartályokkal. A bank viszont kopogtat a törlesztésért mindenkinél, aki hitelt vett fel. Ezért volt a tüntetés.

– A gyerekei követik a családi hagyományt?

– Mindketten be szoktak segíteni a gazdaságban. Hilda lányom még felvételi előtt áll, Norbert fiam műszaki menedzsernek tanul a Kecskeméti Főiskola Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskolai Karán. Jött volna ő borásznak, mivel az ükapja is az volt, de én azt mondtam, hogy tanuljon mást, aztán majd meglátjuk, kell-e itt még borász, mire végez.

„És a borhamisítók?” – tehetné fel itt a kérdést a kedves olvasó. Igen, azok vannak. Ahogy üzemi tolvajok, korrupt hivatalnokok és hazug politikusok is. Miért ne lennének, amíg a pancsolt borra van kereslet? Csak hogy aki hamisítani akar, nem vesz traktort és olasz palackozó gépsort hitelre. Az csak egy nagy, leásható tartályt vesz. És nem is termel háromezer hektáron szőlőt, mint amekkora a vadkerti hegyközség összes ültetvénye. (Csak tájékoztatásul: ez nagyobb, mint az egész Villányi borvidék!) Az itteni termelők igyekeznek tenni is a hamisítók ellen. Néhány éve védjegyet hoztak forgalomba, amely a következő felirattal jelenik meg a címkéken: Soltvadkerti Szőlősgazdák Védett Bora. Ennek garanciájáról a védjegybizottság gondoskodik – amíg lesz vevő a magyar termékre.

K. L.