Kultúrkörök

Egy csinos, tupírozott hajú, csíkos zoknis, zöld körmű boszorkánylány meredt a távolba az év utolsó előtti estéjén Kelenföldön, a gyülekezeti terem színpadának dobogóján. Messze tekintett, és azt mondta: „Király Kis Miklósnak nem sikerült legyőznie a sárkányt, aki szerelmét, a szépséges Tündér Terciát őrzi! Csak azt nem tudom, hogy ez nekünk most jó vagy rossz!” Ez a csavar jellemezte Lázár Ervin meséjét az ifjúsági színjátszó csoport újabb nagyszerű előadásában. Ezúttal e darabbal búcsúztatták közösen az óévet.

Aki ismeri a mesét, az már tudja, hogy a sárkány – átmeneti – győzelme siker is, meg nem is. Két igyekvő boszorkánytanonc, Rilla (Kéri Csenge) és a fent idézett Marilla (Zombory Julcsi) nem ugyanazért drukkolnak, mint a testvérük, a szerelmes Amarilla (Bence Zsófi).

Az előadást a fiatalok színjátszó készsége tette élővé és látványossá, a hanghatást pedig a jeleneteket összekötő élő zene biztosította. Visnovitz Péter versbe szedett mesélését Bence Áron zenésítette meg és énekelte el hegedűkíséret mellett. Hagyományos regöléssel, egy szomorú dallammal „láttatták” a történet azon részeit, amelyeket amatőr színpadon nem lehet előadni.

Az antimesét, amelyben az elnyert jutalom nem hozza meg a boldogságot, a címszereplő, Bence Zsófi így látja: „Nagyon tetszett, könnyű volt megszeretni. E darab kiválasztásával nem ragadtunk le a happy endes meséknél, de nem is voltunk túl komolyak.” Abaffy Zoltán, a rendező számára még többről szólt ez a történet: „Számomra ez egy indirekt módon keresztény mese – arról a szeretetről, amelyet érdemtelenül kapunk.”

Érdemes volt-e Király Kis Miklósnak (Schermann Sándor) annyit küzdenie a világ legszebb lányáért? Tényleg nem vette észre, hogy választottjában a szépségén kívül nincs is más? Tényleg nem vette észre, hogy a legkisebb boszorkányban, Amarillában sokkal több van? A jókedvű közönségnek – szülőknek, nagyszülőknek, gyerekeknek – legalább volt miről tanakodnia a hóban hazafelé menet.

– isz –