A közelmúlt krónikája

Már elmúlt dél, mikor a néni kijött a házból. Nem volt nagyon hideg, s úgy nézett ki, hogy karácsonyra sem jön meg a hó. A kirakatok, ahogy ez ilyenkor szokás, nagyon szépen fel voltak díszítve. „Gyerekkoromban mekkora havak voltak!” – gondolta a néni. Mióta a férje meghalt, sokat gondolt a gyerekkorára. „Mennyit szánkóztunk, hógolyóztunk!…” Akkoriban nem ilyenek voltak a telek. Hideg és hó is volt jócskán.

A néni bement a boltba. Jóleső érzés töltötte el, ahogy a megrakott polcokat nézte, bár nagy bevásárlást úgysem tudott volna végezni. Azok a régi telek jutottak az eszébe, amikor még kislány volt a háború előtt. A faluban volt egy domb; úgy hívták: a lusták dombja. A szóbeszéd szerint valamikor nagyon régen az ott élő emberek elhanyagolták a földjeiket, nem művelték őket, pedig ott terültek el közvetlenül a falu határában. A Jóisten – így mondták – ezzel a dombbal büntette őket, amelyet odahelyezett a falu és a földjeik közé. Így most már duplán kellett fáradniuk, ha kapálni mentek. Ezt a dombot télen megrohanták a gyerekek, szánkóversenyeket, hócsatákat rendeztek… Esténként meg minden ház elé készítettek egy hóangyalt: a havon háton fekve egyszerre mozgott a két kéz és a két láb – ennek a mozgásnak a nyoma pedig úgy nézett ki a hóban, mint egy angyal.

– Azt a kisebb darab kenyeret kérem – mondta a néni az eladólánynak. – Köszönöm!

„Még egy kis zacskó tej…” – gondolta. Szinte mindennap ugyanezeket vette, csak hogy kimozduljon; hátha történik valami. De már évek óta nem történt vele semmi különös. A hozzá hasonló korúak, akiket ismert, szép lassan mind meghaltak.

– Száztizenhat forint – hallatszott.

– Mennyi? – kérdezte gondolataiból felriadva.

– Száztizenhat – ismételte a pénztárosnő most már kicsit ingerültebben.

– Bocsánat – mondta a néni.

Kiszámolta pénztárcájából az összeget, és kijött az üzletből. A férje ritkán jutott az eszébe. Ő hűséges feleség volt, lefoglalta az idejét a gyerek és a háztartás. Munkahelye nem volt, a férje nem engedte, hogy dolgozzon. Az egész közös életük olyan furcsa volt. A háború utáni időkben a falu kezdett magához térni. Egy időben kommunista agitátorok érkeztek, és különböző gyűlésekre hívták az ottaniakat. A néni ekkor egy nyíló virágszálhoz hasonlított: gyönyörű volt. Élvezte, hogy utánafordulnak az utcán. Úgy mondták: ő a falu legszebb lánya.

Egyszer elkísérte egy gyűlésre az édesapját, s ott megpillantotta azt a férfit, akit otthon az édesapja „a kis sunyinak” hívott. Kopaszodó, köpcös kis ember volt. Gesztikulálva, hadonászva beszélt. Néha még az asztalra is rá-rácsapott. Nagyon erőszakos volt. A férfi felfigyelt a lányra, és szélesen elvigyorodott. Elkezdett hozzájuk járni, s egyszer csak megkérte a kezét. Magabiztos volt. Bevonult a lány édesapjával a belső szobába, s majd egy óráig beszélgettek. Mikor kijöttek, az édesapja könnyes szemmel azt mondta: „Nagy megtiszteltetés ért, lányom, János megkérte a kezed. Úgy gondolom, hogy neked is, nekünk is ez lesz a legjobb.” Fölvette a kabátját, a sapkáját, és kiment a házból. A lány meg csak állt, és semmit sem értett az egészből. Az esküvő gyorsan megvolt; nem a templomban esküdtek.

Beköltöztek a városba, s a lány szép lassan elvesztett mindent, ami számára jó és fontos volt. A szüleit, barátait és egy kicsit Istent is. Templomba nem járhatott – a férje, aki akkor már a város első számú pártembere volt, megtiltotta. Egyszer aztán nem találta a Bibliáját, amelyet az édesapjától kapott. A kérdésre, hogy hol van, a férje annyit mondott: „Egy felelős beosztású ember felesége nem ronthatja a férj hitelét ilyen ostobaságokkal, mint a Biblia olvasása.” Imádkozni is csak lopva mert. Lassan megtanulta, hogy magában, a külső dolgokra nem figyelve mondjon imát.

A fia telefonált, és sajnálkozva közölte a nénivel, hogy nem tudja meglátogatni az ünnepek alatt.

– Tudod, mamus, sok a dogom, mennék, de nem lehet, majd bepótoljuk.

A férje egyetlen reakciója az volt, amikor a fia megszületett, hogy tíz perc alatt berúgott; meg se látogatta őket a kórházban. A gyerekneveléssel nem terhelte magát. Sokszor a felesége szemébe vágta: „Biztos nem is az enyém!”

A gyerek, akit nem engedett megkeresztelni, gyűlölte az apját, pedig az soha nem verte meg, de a lelkét megnyomorította. El is költözött otthonról hamar. Megnősült, jött a baba, de a házassága nem sikerült; gyorsan szétköltöztek. A fiút messzire vitte a munkahelye, a volt feleség a gyerekkel megint máshová költözött, és újra férjhez ment. A néni többé nem is látta az unokáját.

Templomba vágyott. A falujában gyerekkorában minden vasárnap templomba jártak kicsik és nagyok – ott volt az egész falu. Beszélgettek. Csuda jó volt. A papjuk együtt élt a faluval, együtt élt az ott lakókkal. Sokszor segített a földeken, vetett, aratott, sőt a férfiakkal a kocsmába is betért néha. Tanácsért is lehetett hozzá fordulni. Nagy tudású ember volt. Az ajtaja éjjel-nappal nyitva volt, bárki bármikor mehetett hozzá. Az akkor még fiatal lányt is biztatta az esküvője után: „Tudd, hogy én nem akartam ezt a házasságot, pedig a házasság szent dolog. Látom, nem vagy boldog – hidd el, apád sem az. Ne csüggedj, Jézus mindig veled van!”

Templomba vágyott. Igazi nagy templomba. Még az orrában érezte a templom jellegzetes szagát, hallotta az orgona hangját, az éneket és a csöndet. Ezt szerette volna újra. A városban sokszor elment a templom előtt vagy mellett, de bemenni még így özvegyen sem mert. Hívni sem hívta senki.

Máshova viszont hívták: „Jöjjön el hozzánk, kis közösség, nem vagyunk sokan, a kultúrház földszintjén tartjuk minden vasárnap az összejövetelünket. Jó lenne, ha eljönne.” Ha nem ment, újra és újra megkeresték, hívták, és végül ráállt. Áhítozott az igére. De itt valahogy nem azt kapta, amire várt. Alázat nélküli, erőszakos beszédet hallott. Többször nem is ment. Nem haragudott rájuk, de ez nem az ő világa volt.

Beesteledett. Szenteste volt, kövér hópelyhek festették be a háztetőket, az utcákat. A néni elvegyült a templomba menőkkel. Már ez is jó érzés volt a számára. Az ajtóban megállt, bemenni nem mert. Nem hívták, nem fogták a kezét, kint maradt. Hallgatta a kiszűrődő zenét, a hangokat, a zajokat – nagyon jól érezte magát.

Nem is vette észre, hogy egyre jobban esett a hó, és egyre hidegebb lett. A templomból a nyitott ajtón keresztül jött ki a meleg a szavakkal, a hangokkal együtt. Nem fázott. Ám egyszer csak valaki kijött bentről, ránézett a nénire. „Bocsánat, fázunk idebenn!” – mondta, és becsukta az ajtót. Megszűntek a kiszűrődő hangok, a zajok és a meleg. A néni nekitámaszkodott a templom falának; kicsit szomorú volt. Lassan lecsúszott a földre, a hó jótékonyan betakarta.

A riasztott mentősök már csak a halál beálltát tudták megállapítani. A néni összekulcsolt kezeit nem bírták szétfeszíteni.

Dorák István