Szószóró

A történet még tavaly nyáron kezdődött. Egy ismerős házaspár kilencéves kisfiával és hatéves kislányával nem messze nyaralt attól a helytől a Balatonnál, ahol édesapám horgászni szokott. Mint vérbeli pecást, őt is csak a viharfelhők tudják nyaranta eltéríteni attól, hogy nyugdíjas napjainak délutánjait és estéit a vízparton töltse. S mivel a stég kétszemélyes, gyakran akad egy-egy horgászó vagy „szurkoló” beszélgetőtársa. Így lett néhányszor ideiglenes párja a kisfiú, Gergő is. S bár a tavalyi nyáron több volt az eső, mint a napsütés, a családtagok – de főleg a gyerekek – lelkesen búcsúztak tőlünk a következő évi viszontlátás reményében.

Azután rendre beköszöntött az ősz, majd az adventi koszorúk sorra meggyújtott gyertyái emlékeztettek rá, hogy bizony a tél is elérkezett. Már lassan közhelynek számít a megállapítás, hogy a mostani karácsonyt megelőző vásárlási őrület minden eddigit felülmúlt. Többekkel együtt sokként éltem meg, hogy a fővárosban már egy hónappal december 24-e előtt csillogó karácsonyfák, karácsonyi ajándékot osztogató Mikulásokat ábrázoló plakátok és csomagolópapírok, valamint az áruházak hangszóróiból szóló szent énekek vettek körül. Miközben meghitt ünnepre készülődtünk, az üzletekben egymással veszekedő, fáradt és feszült emberek tülekedtek – olykor még a nyitvatartási idő után is.

Úgy alakult, hogy szenteste előtt két nappal tudtam csak megejteni a bevásárlókörutamat. Csomagokkal megpakolva, fáradtan és átfagyva érkeztem este haza. A lakásba belépve tekintetemmel ösztönösen az aznapi postával érkezett üdvözlőlapokat kerestem. „Mutasd meg neki a levelet!” – mondta ekkor izgatottan édesapám, és máris egy kék színű borítékot tettek elém. Gyanítottam, hogy különleges lehet, ha a család ennyire várakozásteljesen nézi, ahogy kiemelem belőle a tartalmát. Az üdvözlőlap mellett egy levél is lapult a borítékban. Gergő édesanyja írta, a hátoldalára pedig egy fogalmazást fénymásolt.

Elolvasva a kisfiú írását, bevallom, én is meghatódtam, és úgy éreztem, hogy ez a levél egyszeriben elfeledtette velem annak az esős-fázós napnak a fáradtságát, és gyermeki tisztaságával igazi karácsonyi meghittséggel ajándékozta meg az egész családot. Az édesanya a kísérőlevélben elárulta: a gyerekeknek olyan dologról kellett fogalmazást írniuk, amelyet utólag már megbántak.

Ez volt a negyedik osztályos Biri Gergő házi feladata, amely engem azóta is újra meg újra önvizsgálatra késztet: megszámlálni sem tudnám az általam elszalasztott pillanatokat, amelyeket azóta már sokszor megbántam. Ilyen lehet egy elmaradt látogatás, egy halogatott telefonbeszélgetés, amelyre aztán végül nem került sor, egy elküldetlen levél vagy egy mosolytalan köszönés… És ezek sokszor csak a lustaságunkon vagy kényelmünkön múlnak! Ám Gergő fogalmazása arra is biztat, hogy amikor lehet, igyekezzünk jóvátenni mulasztásainkat, helyrehozni hibáinkat. Kívánom, hogy minél többször sikerüljön!

Az elmúlt nyáron a családdal a Balatonon nyaraltunk.

Mivel rossz idő volt, nem sokat fürödtünk a vízben, inkább sétáltunk a parton és a városban. Séta közben többször megláttam Karcsi bácsit, aki pecázott, s én néha csatlakoztam hozzá. Ám volt, amikor inkább nem mentem, mert meggondoltam magam, és kihagytam ezt az élményt. Rossz döntésemet már ezerszer megbántam. Ha tehetném, most is ott ülnék a stégen, és pecáznék az én „Matula bácsimmal”.

Ha jövőre újra elutazunk a magyar tengerhez, biztos, hogy amikor csak lehetőségem lesz rá, megyek vele horgászni.

Boda Zsuzsa