Szószóró

A történet még tavaly nyáron kezdõdött. Egy ismerõs házaspár kilencéves kisfiával és hatéves kislányával nem messze nyaralt attól a helytõl a Balatonnál, ahol édesapám horgászni szokott. Mint vérbeli pecást, õt is csak a viharfelhõk tudják nyaranta eltéríteni attól, hogy nyugdíjas napjainak délutánjait és estéit a vízparton töltse. S mivel a stég kétszemélyes, gyakran akad egy-egy horgászó vagy „szurkoló” beszélgetõtársa. Így lett néhányszor ideiglenes párja a kisfiú, Gergõ is. S bár a tavalyi nyáron több volt az esõ, mint a napsütés, a családtagok – de fõleg a gyerekek – lelkesen búcsúztak tõlünk a következõ évi viszontlátás reményében.

Azután rendre beköszöntött az õsz, majd az adventi koszorúk sorra meggyújtott gyertyái emlékeztettek rá, hogy bizony a tél is elérkezett. Már lassan közhelynek számít a megállapítás, hogy a mostani karácsonyt megelõzõ vásárlási õrület minden eddigit felülmúlt. Többekkel együtt sokként éltem meg, hogy a fõvárosban már egy hónappal december 24-e elõtt csillogó karácsonyfák, karácsonyi ajándékot osztogató Mikulásokat ábrázoló plakátok és csomagolópapírok, valamint az áruházak hangszóróiból szóló szent énekek vettek körül. Miközben meghitt ünnepre készülõdtünk, az üzletekben egymással veszekedõ, fáradt és feszült emberek tülekedtek – olykor még a nyitvatartási idõ után is.

Úgy alakult, hogy szenteste elõtt két nappal tudtam csak megejteni a bevásárlókörutamat. Csomagokkal megpakolva, fáradtan és átfagyva érkeztem este haza. A lakásba belépve tekintetemmel ösztönösen az aznapi postával érkezett üdvözlõlapokat kerestem. „Mutasd meg neki a levelet!” – mondta ekkor izgatottan édesapám, és máris egy kék színû borítékot tettek elém. Gyanítottam, hogy különleges lehet, ha a család ennyire várakozásteljesen nézi, ahogy kiemelem belõle a tartalmát. Az üdvözlõlap mellett egy levél is lapult a borítékban. Gergõ édesanyja írta, a hátoldalára pedig egy fogalmazást fénymásolt.

Elolvasva a kisfiú írását, bevallom, én is meghatódtam, és úgy éreztem, hogy ez a levél egyszeriben elfeledtette velem annak az esõs-fázós napnak a fáradtságát, és gyermeki tisztaságával igazi karácsonyi meghittséggel ajándékozta meg az egész családot. Az édesanya a kísérõlevélben elárulta: a gyerekeknek olyan dologról kellett fogalmazást írniuk, amelyet utólag már megbántak.

Ez volt a negyedik osztályos Biri Gergõ házi feladata, amely engem azóta is újra meg újra önvizsgálatra késztet: megszámlálni sem tudnám az általam elszalasztott pillanatokat, amelyeket azóta már sokszor megbántam. Ilyen lehet egy elmaradt látogatás, egy halogatott telefonbeszélgetés, amelyre aztán végül nem került sor, egy elküldetlen levél vagy egy mosolytalan köszönés… És ezek sokszor csak a lustaságunkon vagy kényelmünkön múlnak! Ám Gergõ fogalmazása arra is biztat, hogy amikor lehet, igyekezzünk jóvátenni mulasztásainkat, helyrehozni hibáinkat. Kívánom, hogy minél többször sikerüljön!

Az elmúlt nyáron a családdal a Balatonon nyaraltunk.

Mivel rossz idõ volt, nem sokat fürödtünk a vízben, inkább sétáltunk a parton és a városban. Séta közben többször megláttam Karcsi bácsit, aki pecázott, s én néha csatlakoztam hozzá. Ám volt, amikor inkább nem mentem, mert meggondoltam magam, és kihagytam ezt az élményt. Rossz döntésemet már ezerszer megbántam. Ha tehetném, most is ott ülnék a stégen, és pecáznék az én „Matula bácsimmal”.

Ha jövõre újra elutazunk a magyar tengerhez, biztos, hogy amikor csak lehetõségem lesz rá, megyek vele horgászni.

Boda Zsuzsa