Keresztény szemmel

Kedves Testvérem! Levélben kerestél meg. Arról bőven írtál, hogy ki vagyok én (nem túl kedves jelzőkkel illetve személyemet) meg hogy kik azok, akik az egyházban tisztséget viselnek, és szerinted családi származásuk vagy a múlt öröksége vagy született gonoszságuk miatt nemkívánatos elemek. Írod, hogy mi, akiket te így ítélsz meg, számítsunk arra, hogy – „remélhetőleg” – lesöpör majd bennünket a népakarat meg a történelem szele.

Arról nem írtál, hogy te ki vagy, hol élsz, mit csinálsz. Azt tudom rólad, hogy szereted egyházunkat, és nagyon aggódsz érte. Hidd el, sokan vagyunk így. Sokan, akiket most egyenként nem nevezek meg, és hiszem, hogy azok is ide sorolhatók, akiket te névtelenül nevesítettél. Nemcsak aggódunk egyházunkért, hanem minden rezdülésünkben az egyházért is élünk. Az egyház az életünk – mondanák az emberek, ha a hobbijukról beszélnének (bár én így fogalmazok: Krisztus a mi életünk, aki még értünk is meghalt).

Mást nem tudok rólad. Sajnálom, hogy névtelenségbe burkolóztál. Pedig olyan szívesen beszélgetnék veled! Jó lenne vitatkozni, akár még hevesebben is, de úgy, hogy nem egymás ellen, hanem az egyházért tennénk. Azok is, akikről te rosszat feltételezel, biztosan készségesen vállalnák a testvéri együtt gondolkodást, beszélgetést, megoldáskeresést, tépelődést.

Sok energiát áldoztál arra, hogy gondosan kivágd a címzést (jaj, nehogy azonosítható legyen!), s arra is költöttél, hogy többünkhöz eljuttasd a leveledet. Már tavaly is érkezett jó néhány testvérünknek belőle, most én voltam ugyanannak a „feladó nélküli”, mégis feladott levélnek a címzettje. Társa(i)d – vagy talán te, nem tudom – pár hete szintén név nélküli plakátokat és hasonló „egyházféltő, egyházépítő” írásokat ragasztgattak ki egyházi intézményekben, illetve azok forgalmas utcafrontjain. A világ biztos örül annak, hogy ilyen kedvesek egymáshoz az evangélikusok…

Nem azért sajnálom az egészet, mert esetleg megbántottak azok, amiket rólam is írtál (máskor is kap az ember szép számmal névtelen leveleket), hanem mert úgy szeretnék veled beszélgetni, de így nem lehetséges! Elmondanék neked sok mindent, ami a szívemet nyomja. Megosztanék veled sok örömöt is; ez talán más fényben mutatná meg a számodra beárnyékoltnak tűnő egyházat. Eléd tárnám, hogy én miként küzdök az egyházamat bántó erőkkel és hatalmakkal – meg néha az emberi rosszindulattal. Meghallgatnám, miért fáj neked sok minden annyira, hogy ehhez az eszközhöz folyamodtál. Megkérdeznélek, miben látod, hogy én rosszul végzem a munkámat, és miért tapasztalod azt, hogy nem jól végzem a feladatomat. Tanácsodat kérném, hogy min tudnék változtatni a magam helyén annak érdekében, hogy ne okozzak neked vagy másoknak gondot hitükben, keresztény életükben, gondolkodásukban.

Kérlek, segíts nekem! Talán még barátok is lehetnénk. Ha ezt kizártnak tartod, azért testvérek még biztosan. Annak a mennyei Atyának a gyermekei, aki a Jákóbokkal, a Mózesekkel, a Dávidokkal is tudott mit kezdeni. Annak az Úrnak a tanítványai, aki Péterekben és Saulusokban is látott fantáziát, sőt még az ellenségeit is szerette. Aki ugyan nem szól arról, hogy a levélen vagy a borítékon fel van-e tüntetve a nevünk, de arról igen, hogy az őhozzá tartozók örüljenek: a nevük fel van írva a mennyben. A tiéd is, talán az enyém is.

Ismeretlenül is szeretettel gondol rád:

Hafenscher Károly