evél&levél
Tisztelt Másodfelügyelő Úr! Kedves Laci! Lapunk karácsonyi számából értesültem elhatározásodról, hogy lemondasz a presbiterségről és másodfelügyelői szolgálatodról. A hír elszomorított. Nem csak és nem elsősorban azért, mert a Deák téri gyülekezet presbitériuma szegényebb lett egy nagy tudású, tapasztalt, magának tekintélyt kivívó munkatárssal. Hiányozni fogsz, de helyedre áll majd valaki más, s az élet megy tovább.
Szomorúságom oka inkább az, hogy drasztikus lépéseddel – immár végérvényesen – gyülekezetünkbe is begyűrűzik az a megosztottság, mely az utóbbi időkben oly jellemző az egész magyar társadalomra. Félek, nem gondoltad végig lemondásod lehetséges következményeit. Nyilvánvaló, hogy elhatározásod minden lelkészt, presbitert, gyülekezeti tagot állásfoglalásra késztet majd: vagy a Te álláspontoddal azonosul, vagy Frenkl Róbert országos felügyelő – számodra elfogadhatatlan, kemény elhatározásodat kiváltó – véleményével, illetve nyilatkozatával. Végiggondoltad azt, hogyan fognak majd ezek után együtt dolgozni, együtt gondolkozni gyülekezetünkért, egyházunkért az így kialakuló két „tábor” tagjai? Mert ne legyenek illúzióid, Frenkl Róbert egyházunkon belül sincs egyedül azon véleményével, hogy gyerekeket nem szabad utcára vinni, politikai célra felhasználni. Ezzel az állásponttal persze szabad vitatkozni, de az álláspont képviselőjének erkölcsi és politikai tisztességét, egyházi funkciója betöltésére való alkalmasságát megkérdőjelezni – ez több mint túlzás. (Mint ahogy – enyhén fogalmazva – túlzás az is, hogy a karácsonyi [!] Evangélikus Élet első oldalának nagy részét a december 16-ai demonstrációról szóló tudósítás foglalja el.)
Azzal a sommás véleményeddel (állításoddal) kapcsolatban pedig, hogy dr. Frenkl Róbert nyilatkozata, a testvérfelekezetektől való elhatárolódása egyházunk legnagyobb szégyene a magyarországi rendszerváltozás óta, már szavakat sem találok. Valóban azt gondolod, hogy nekünk, evangélikusoknak kutya kötelességünk egy kétségkívül létező vitában ugyanazokat a (vitatható) módszereket alkalmazni, amelyet valakik (testvéreink az Úrban!) valaminek (mondjuk így: az egyenlő feltételek megteremtésének) az érdekében jónak tartottak ebben a helyzetben? S az a „legnagyobb szégyen”, ha a felügyelő úr vállalja ezzel kapcsolatos, a vita lényegét nem érintő különvéleményét? (Arra már gondolni sem akarok, hogy esetleg nem maga a vita, hanem a módszer volt a lényeg.)
Magam nem szívesen használnám az írásodból idézett, tovább nem fokozható kifejezést, de engedd meg, hogy az általam vélelmezett – mondjuk így – bajaink közül egyet megemlítsek: fiatal demokráciánkban tizenhatodik éve tisztázatlan egyházunk és a hatalom, a mindenkori hatalom viszonya. Ezért aztán úgy tűnik, hogy a kétezer éves értékeket hordozó és közvetítő egyházunk (és nem csak a miénk) időnként „hatalomra kerül”, időnként „ellenzékbe szorul”, függően a politikai széljárástól, illetve a választói akarattól. Mindennek természetes (?) velejárója a ciklusonkénti túlzott lojalitás vagy az eltúlzott ellenzéki magatartás. Ennek pedig az az igazi veszélye, hogy sokak számára úgy tűnik, hitünk megmaradása, az evangélium továbbadása, egyházunk küldetésének beteljesítése nem az Úr akaratán, hanem politikai pártokon (és az általuk nyújtott vagy nem nyújtott javakon) múlik. Azt gondolom, hogy ez téves, de tapasztalataim szerint létező felfogás, és dr. Frenkl Róbert nyilatkozata éppen az autonóm, örök értékeket hordozó helyes egyházi magatartás mintapéldája.
Kedves Laci! Kérlek, gondold át még egyszer – számomra elhamarkodottnak és eltúlzottnak tűnő – döntésedet!
Testvéri szeretettel köszönt presbitertársad:
Bence István (Budapest)