Napról napra

Az angyal így szólt hozzá: „Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni.” Lk 1,13 (Zsolt 66,20; Mt 3,13–17; Róm 12,1–3/4–8/; Zsolt 96) Urunk imádságot meghallgató Isten. Figyel ránk, meghallja gyenge, erőtlen, sokszor bizonytalan imáinkat is, nem utasítja el őket. Igaz, hogy nem mindig felel meg „elvárásainknak” az a mód, ahogy ő válaszol. Néha hallgat, máskor nem úgy teljesül kérésünk, ahogy mi szeretnénk. De mindig a javunkat, üdvösségünket akarja. Zakariás kitartó könyörgése is meghallgattatott végül. Amikor betelt az idő, megjött a felelet, eljött Isten üdvözítő tervének útkészítője: János. Az igazi imádság: elvárások helyett türelemmel várni.

Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg. Ézs 40,30–31 (Ef 3,14.16; ApCsel 10,37–48; Jn 3,1–13) A mindennapok lázas sietségében gyakran elfogy az erő. Nem csak az időseké, akik fiatalságuk munkabírását már elvesztették. A fiatalok ereje sem korlátlan. Sokszor láthatunk erőtlen, botladozó, céltalan fiatal életeket. Idősnek és fiatalnak egyformán szüksége van a külső és belső erő megújulására. Ennek egyetlen biztos forrása van: az Úrban bízni, meghajtani előtte térdünket, és tőle kérni az erőt napról napra.

Figyelj beszédemre, Uram, vedd észre sóhajtozásomat! Figyelj hangos kiáltozásomra, mert hozzád imádkozom! Zsolt 5,2–3 (Ef 6,18; Józs 3,9–17; Jn 3,14–21) Milyen szomorú, amikor nem tudjuk senkinek elmondani bánatunkat, félelmünket, fájdalmunkat! Úgy érezzük, hogy senki sem figyel ránk. Mégse adjuk fel! Nem vagyunk egyedül! A zsoltáros tudja, hogy van, aki meghallgat minket. Makacs kitartás, szinte „erőszakos dörömbölés” ez az imádság Isten ajtaján: vedd észre, hogy szükségem van rád! Van-e kitartásunk az imádságban, nem adjuk-e fel túl könnyen? A Lélek meg tud tanítani arra, hogy éberen és állhatatosan tudjunk magunkért és másokért is könyörögni.

Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt. 2Móz 3,7 (Lk 1,68.74–75; Kol 2,1–7; Jn 3,22–30) A tegnapi ige folytatásának is tekinthetjük a mait. „Megláttam – meghallottam kiáltozásukat.” Isten soha nem közömbös azok iránt, akikkel jogtalanság történik, akiket igaztalanul üldöznek, és akik hozzá „kiáltoznak”. Zakariás hálaimája is ezt tükrözi. Ezért szolgálhatunk félelem nélkül mi is szabadító Urunknak életünk minden napján – ma is.

A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk. Gal 6,9 (Zak 8,13a; Mk 10,13–16; Jn 3,31–36) Isten felszabadít minket, hogy azzá legyünk, amire rendelt bennünket: áldássá váljunk mások számára. Ne fáradjunk ezért bele a jó cselekvésébe, még ha bizony sokszor fárasztónak is tűnik, mert – ahogy a Római levélben olvassuk – „a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” (8,19). Mindenki a maga hasznát keresi, kevés olyan ember van, aki másokért él, pedig „így leszel áldás”! (Túrmezei Erzsébet).

Ki tudja, talán felénk fordul, és megszán az Isten, lelohad lángoló haragja, és nem veszünk el! Jón 3,9 (Jn 12,46; Lk 12,49–53; Józs 1,1–18) Ki tudja? Ezt a bizonytalannak induló, Isten igéjét alapjában mégis komolyan vevő kérdést a megítélt niniveiek teszik fel. A távollévők sokszor megszégyenítenek bennünket, közellévőket. Felfigyelnek Isten bűnt megítélő szavára. Jézus azért jött a világra, hogy átvilágítsa azt, és rávilágítson bűneinkre, hitetlenségünkre. Ahogy a „hitetlen” niniveiek megtértek, és Isten megmentette őket, úgy kész minket is magához ölelni, hogy ne maradjunk a bűn és a halál sötétségében.

Így szól az én Uram, az Úr: Még gyűjtök azokhoz, akiket összegyűjtöttem! Ézs 56,8 (Jn 11,51–52; Mt 6,6–13; Józs 2,1–24) Istennek a népével kapcsolatos egyik legboldogítóbb ígérete ez: összegyűjtöm, megsokasítom őket. Mi azonban sokszor az ellenkezőjét tapasztaljuk: fogy azoknak a száma, akik hozzá tartoznak. Templompadok üresednek meg, elnéptelenedett templomok válnak feleslegessé. Jézus halála azonban mégsem volt hiábavaló! A drága magvetésből mindig reményteljes aratás lehet – és egyszer lesz is. Össze tudja gyűjteni a szétszóródottakat már most is, a „nem népből” új népet tud létrehozni, és eljön a nap, amikor övéit mindenünnen egybegyűjti. Ez a reménység új erőt adhat nekünk már ma is!

Keveháziné Czégényi Klára