A vasárnap igéje

VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP – 2Móz 33,17b–23

A pusztában vándorló nép válságos pillanatai rajzolódnak ki előttünk a vasárnap igéjét megelőző szakaszban. Az Egyiptomból való szabadulás átélése, az utána következő idők csodái nem voltak elegendők ahhoz, hogy legyen hitük, erejük kitartani akkor, amikor egy kis időre úgy tűnt: egyedül maradtak. Mózes távollétében elkészül az aranyborjú, mert szükségesnek éreztek valami láthatót, tapinthatót alkotni, valamit, ami magát az Istent hozza a mindennapok valóságába.

Óriásit hibáztak a gondolat gazdái, a megvalósítók, az ötletért lelkesedők, mert nem ismerték fel, hogy nem emberi erőfeszítésen múlik az Istennel való találkozás, a vele való közösség, hanem ő indul, ő közeledik az ember felé. Tettükkel magukra haragították az Urat. Mózes büntet és könyörög, tisztogat a táborban, Istennel pedig szinte alkudozik: könyörüljön rajtuk, maradjon velük, adjon még esélyt. Igénkben ennek a válságnak a végső kimenetelét láthatjuk.

Két rendkívül fontos mozzanat emelkedik ki. Az egyik az ember vágyakozása és a rá adott isteni felelet. Mózesben is él a vágy, amely a táborban maradottakból a bálványimádást váltotta ki: látni akarja Istent. Az Úr pedig nem zárkózik el. Bizonyos korlátok között, de lehetővé teszi, hogy egy adott pillanatban valamit megtapasztaljon belőle, meglássa dicsőségét. A másik pedig az, amit az Úr a Mózessel való párbeszédben mond ki: „Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Ha nem ismernénk a helyzetet, amelyben ez a teljes hatalmat és szuverenitást kifejező mondat elhangzik, talán bizonytalanság, kétség kerítene hatalmába bennünket. Az Úr új esélyt adó megbocsátása azonban sejteti, hogy a korlátlan hatalom a szeretet, a kegyelem hatalma.

Vízkereszt ünnepén és az utána következő időszakban Krisztus dicsőségének a világban való felragyogását ünnepeljük. Ami történt és ami elhangzott Isten és Mózes között, az új szövetségben minden ember számára személyes megtapasztalássá lehet. Nem a közvetlen találkozás élményében, hanem abban a bizonyosságban, amelyről János evangélista így tanúskodik: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14)

Láttuk az ő dicsőségét! Hirdetik lassan kétezer éve, a Lélek ereje pedig kíséri a szót, hogy lássuk meg a betlehemi gyermekben, nagypéntek szenvedő Jézusában és húsvét diadalmas győztesében Isten végtelen szeretetét és hatalmát. Nem kell egy különös, Isten által kijelölt sziklára állnunk, mint Mózesnek, és az élmény sem egyszeri, megismételhetetlen alkalom. Isten hatalmát szüntelenül megtapasztalhatjuk életünk apróbb-nagyobb csodáiban, a bűnbocsánat napról napra megújuló ajándékában, a jövőbe tekintésünk reménységében. Nem kell aranyborjús esetlenkedéssel letörpíteni és magunkhoz kötni a végtelent. A Végtelen hajolt le hozzánk, és ölelt magához bennünket, hogy mindig higgyük, tudjuk és érezzük: velünk van életünk minden pillanatában.

A furcsa, első hallásra talán ijesztő, teljhatalmat tükröző mondat valójában örömhír. Már nemcsak sejteti, hogy kegyelmes és irgalmas Istenünk van, hanem a Megváltó egész művére mutat. Kegyelmezek és irgalmazok: ez vált hangsúlyossá. Nem ingat meg annak bizonytalansága, hogy milyen szempontokat érvényesít az Isten, és kinek kegyelmez, mert az egész világ számára adatott a megújulás, az Istenre találás lehetősége. Senki nincs kizárva, mert nincs előítélet, nincs személyválogatás. Isten felfoghatatlan hatalmát, szuverén, megváltoztathatatlan döntését éppen akkor tapasztaljuk meg, amikor lehajol hozzánk, hogy fölemeljen magához.

A vízkereszti idő továbbviszi karácsony üzenetét, a betlehemi éjszaka titkát belekiáltja a világba. Krisztus dicsősége ragyog a világban, a közénk jött Isten ma is velünk van. Kialudhatnak az ünnep fényei, homályos emlékké fakulhatnak fényes pillanatai, de ez nem fogja kisebbé tenni a Krisztust. Mert ő nem hangulat vagy emlék, hanem valóság. Minden nap felkínálja önmagát, kérésünk nélkül is megmutatja hatalmát. Kegyelme, szeretete változatlan fénynyel világít az embereknek, hogy utat, igazi életet és örök jövőt találjanak maguknak.

Ördög Endre