Liturgikus sarok

Vegyük kézbe a Liturgikus könyvet 1.

Az első tapasztalatokat összegző múlt heti soraim után hadd álljanak itt biztató mondatok. Apró lépések megtételére szeretném bátorítani lelkész testvéreimet, kántorainkat, a vállalkozó szellemű lektorokat és a gyülekezetek tagjait. A liturgikus élet igen sok lehetőséget kínál arra, hogy megismerjük a Szentírást, elmélyedjünk az imádkozó életben, építsük a közösséget, közelebb kerüljünk Urunkhoz. Az alábbiakban, illetve a követező hetekben néhány egyszerű lehetőséget villantok fel.

Az új Liturgikus könyv alkalmat ad arra, hogy a gyülekezettel folytatott párbeszédekben bibliai igék vésődjenek mélyen a szívünkbe, lelkünkbe, értelmünkbe. A három igeolvasás kapcsán (ószövetségi szakasz, epistola és evangélium), valamint az úrvacsorai liturgiával lehetőség nyílik néhány szentírási mondat gyülekezeti szintű megtanulására. Akik félnek minden párbeszédes liturgiaelemtől, azokat hadd szabadítsam fel: ha a párbeszéd mindkét felét a lelkész mondja, és azt konzekvensen használja, természetessé válik a gyülekezetnek. Biztos, hogy jó néhány helyen így lehet elkezdeni a tanítást és a bevezetést.

„Áldjuk az Urat, mert irgalmas, / és beszéde megmarad örökké” – hangzik a kéttagú zsoltárvers az ószövetségi olvasmány után. Mondhatja az egészet a lelkész (vagy az igét felolvasó lektor). Megszokja a gyülekezet. Talán egy idő után (meg a hirdetésben, bibliaórán vagy gyülekezeti körlevélben hozzátett információ nyomán) megszokottá válik. A gondolkodóbbak még azt is tudatosítják magukban, hogy az ószövetségi olvasmányhoz pontosan egy zsoltár kötődik. S ha megszokják, akár már magukban is mondják. Innen már csak egy utolsó lépés hiányzik: a lelkész elkezdi, a gyülekezet folytatja. Lelkész: „Áldjuk az Urat, mert irgalmas…” – Gyülekezet: „…és beszéde megmarad örökké.” Az egymás erősítését, az egymás hite által való erősödést jelentheti egy ilyen bibliai mondat használata. Ahogy az apostol is leírja: „…mondjatok egymásnak zsoltárokat…” (Ef 5,19)

„Urunk, szentelj meg minket igéddel, a te igéd igazság” – hangzik a levélbeli igeszakasz után. Nem ismeretlen. Nem csak imádságként és a Jézus főpapi imájából vett bizonyságtételként cseng ismerősen. Sok gyülekezetben az alapige felolvasása után minden igehirdetés előtt ezt mondja a lelkész. Mindig szép szokásnak tartottam ezt. Bárcsak általánosan elterjedne, hogy az epistola után felhangzik ez a mondat! S ha ez már magától értetődővé vált a gyülekezet számára, félbe is lehet vágni. Először hangzik a kérés a lelkész szájából: „Urunk, szentelj meg minket igéddel…”, majd erre felel a gyülekezet – krisztusi mondatot ismétlő – bizonyságtétele: „…a te igéd igazság.”

A harmadik ilyen páros mondat az evangélium felolvasását követi: „Ez a mai nap evangéliuma! Áldunk téged, Krisztus!” A bejelentés és a Krisztus-dicséret fonódik egybe. A bejelentés nem csak a műfaj megjelölését jelenti, hogy tudniillik a négy evangélium egyikéből olvasunk. Tartalmában örömhír, amely itt, az istentisztelet ezen pontján felcsendül. Ez a mai nap evangéliuma. Az adott napra kaptuk lelki kenyérként, életet jelentő táplálékként. Lehet, hogy első hallásra nem is örömhírként éljük meg, de azért hangzik az igehirdetés, hogy kibontsa, megragadhatóvá tegye számunkra az Isten szeretetéről szóló jó hírt, amely a négy evangélista egyikének tudósításában mint pólyában van elrejtve. A bejelentés különös főhajtásra is indít, hiszen itt nem akármilyen mondatok hangzottak el, hanem közvetlenül a tiszta evangélium. Ha pedig szól az Úr, ha hangzik szeretetének jó híre, akkor az kiváltja a dicséret és magasztalás hangját: „Áldunk téged, Krisztus.” Az evangélium a Krisztusban megismert isteni jóságról és kegyelemről tanúskodik. Ezért lehet a Krisztus-dicséret az egyetlen, igazán megfelelő reakció az elhangzottakra. S ha már természetes, hogy a lelkész így zárja le az evangéliumolvasást, akkor a következő lépés… de ezt már ismerjük. A bejelentésre a gyülekezet magától értődően akár rá is vághatja: „Áldunk téged, Krisztus!”

Hasonló a helyzet az úrvacsorát követő hálaadás bevezető mondatával: „Áldjátok az Urat, mert jó, és örök az ő irgalma.” (Zsolt 106,1 – a régi fordítás szerint) Mondhatja az egész mondatot a lelkész, s ez nagyszerű indítás arra, hogy a gyülekezet imádságban köszönje meg a kimondhatatlan ajándékot, amelyet Krisztus testében és vérében kapott. Ha következetesen – a liturgia rögzített formájának megfelelően – mindig elhangzik a postcommunio bevezetéseként, akkor a gyülekezet ezt is megtanulja. Milyen nagy segítség lehet – a legkülönbözőbb élethelyzetben –, ha valakiben belülről megszólal egy könyv nélkül tudott bibliai mondat az Úr jóságáról és örökké tartó irgalmáról! S ha a Liturgikus könyv bevezetésénél erre rávilágítunk, akkor már nemcsak a lelkésztől hangzó felszólításként ismerjük, hanem saját szájunk által formált (lelkünkből fakadó) bizonyosságként is ismételjük. Lelkész: „Áldjátok az Urat, mert jó…” – Gyülekezet: „…és örök az ő irgalma!” Áldott a lelkész és a gyülekezet, ha egymással ilyen szavakban folytat párbeszédet.

Hafenscher Károly (ifj.)