Keresztény szemmel

Csak semmi pánik!

– Szervusz! Igen, már én is akartalak keresni. 15-től 22-ig. Füzetet én már szereztem. Persze, ahogy tavaly is volt… – hallom a szomszéd helyiségből. Megszoktam már. Alighogy elhallgat az angyali kar, kialszik a betlehemi üstökös, elmondja a karácsonyi verset a legkisebb falu legkisebb hittanosa is, a szekrénybe kerül a kehely az utolsó nagyünnepi úrvacsoráztatás után – vagyis amikor mindenki azt gondolná, hogy végre nyugalom van az egyházak környékén, a lelkészi dolgozószobában nem áll meg az élet. Sőt! Kezdődik a keresztények nagy tömegét megmozgató sorozat, az ökumenikus imahét, pontosabban annak előkészítése. Édesanyám éppen egyik református kolléganőjével tervezi és szervezi is a januári istentiszteleteket.

– Hát, nálam tizenegykor. A földvári van kilenckor. Őket nem tudom, talán hamarabb kezdik, mert amikor én megyek, akkor nincs egy bicikli sem a templom előtt… – folytatódik az eszmefuttatás. A feladat nem könnyű. Időnként nekem is gondolkodnom kell, hogy fel tudjam térképezni Dél-Békés „ökumenikus kapcsolatrendszerét”: falunkba a szomszéd városból jár a református lelkész és egy másik községből a római katolikus plébános. Ez utóbbira tekintettel évek óta közösek a két település imaheti alkalmai. (Lám-lám, amint ketten vagy hárman összegyűltek, nemcsak felekezetközi, hanem településközi alkalommá is vált a sorozat.) Abba a faluba viszont egy harmadik községből jár szolgálni egy másik evangélikus lelkésznő. Az édesanyámhoz tartozó két másik településen is lesz ökumenikus áhítat, oda viszont megint más településről jár át a plébános és a református lelkésznő, akinek telefonhívásával kezdődött a mai nap… Összesen tehát négy falu hat lelkészéről és egy hét alatt legalább nyolc istentiszteletről van szó. A helyzetet bonyolítja, hogy e lelkipásztorok többsége ellátja más gyülekezetek gondozását is, ahol szintén készülnek a hívek az imahétre. Végül pedig megemlítem a szervezés legfőbb akadályát: lehetőleg mindenki szeretne ott lenni minden alkalmon. Kérdés azonban az is, hogy a – hétköznapokon dolgozó, egyetemeken vizsgázó – falusi kántorok számára melyik időpont a legmegfelelőbb. A nagyvárosi lelkészek talán el sem tudják képzelni, hány telefonhívásba kerül mindezt lebonyolítani.

– Nem probléma. Majd ott találkozunk. Köszönjük szépen. A legfontosabb, hogy meg tudjuk tartani az alkalmakat… – Ja, persze! Az idén azért is várjuk izgalommal az imahetet, mert a felsorolt szolgálattevők közül az egyik plébános pár hete került egyházközségeibe, és még nem találkozott protestáns kolléganőivel. A szervezés nagy úr: félperces telefonos ismeretség után – félretéve minden felesleges „egyházdiplomáciai” szabályt – már szervezik is az istentiszteletet, egyúttal a fiatal pap meghívja szolgatársait egy ismerkedő vacsorára.

– Én vagyok ismét. Beszéltem vele. Nagyon kedves, lelkes, szimpatikus. Mindenben benne van. Meghívott vacsorára is. Ő legalább három-három istentiszteletet javasolt mindkét faluba. Akkor azt beszéljük meg, hogy ki hol lesz. Tavaly én voltam nálad, akkor most ő legyen nálad az egyik helyen, amott pedig ő lesz nálam, én meg megyek hozzá amott… Várj! Kezdem még egyszer. Írjad! – A következő napirendi pont ugyanis annak eldöntése, hogy ki hol prédikál. Erre három íratlan szabállyal szolgál a térség „ökumenikus szokásjoga”: az újnak – jelen esetben a plébánosnak – feltétlenül mindkét településen szószéken kell állnia. Senki ne hirdesse az igét saját templomában, de ott se, ahol tavaly hirdette. Mindig szerettem a „Mekkora az esélye annak, hogy az ötös lottón tíz szám variálásával kitöltött huszonnyolc szelvénnyel négyesem lesz a vasárnapi sorsoláson?”-féle matekpéldákat, de az igehirdetők beosztásához én nem tudok hozzászólni…

– Jó napot kívánok! Az előbb beszéltem… Ja, te vagy az, Virág? Azt hittem, a plébánost hívom. Akkor újra tárcsázok. Bocsi. Majd hívlak. – Lassan elérkezünk az NDK turmixgép levehető ajtajának esetéhez – azzal a különbséggel, hogy nem nálunk csörög a telefon, hanem édesanyám tárcsázza a környék lelkészi hivatalainak számát. Idővel kialakul négy istentisztelet időpontja, sőt arra is fény derül, hogy kinek a prédikációját hallhatjuk két faluban. A másik négy alkalom megszervezése már csak fél órába és négy telefonhívásba kerül. Megtudom, hogy közös megegyezés alapján 2007-ben két hétre bővítik a sorozatot, hogy falunként ne csak két napig élhessük meg a közösséget. Mélyet sóhajtok, amikor hallom:

– Várj! Az öt óra jó? Nem? Akkor négykor? Jó, négy óra, nálunk. Akkor hívom, mert vele öt órában állapodtunk meg. – Most épp azt beszélik meg, hogy mikor beszélik meg az estek liturgiáját és a választott igéket. Pörögnek a noteszlapok, kattognak a kerekek a lelkipásztori fejekben, futnak a másodpercek a telefonközpont számlálóján… Én pedig odaülök a számítógéphez, bekapcsolom, és automatikusan szerkesztem a plakátot, hogy a gyülekezeti tagok is megtudják: ismét lesz imahét…

Milyen jó, hogy nemcsak a sérülékeny telefonhálózat, a feledékeny lelkipásztori memória, hanem a Szentlélek is működik ezekben a napokban!

Az erősítés pedig ráfér a szervezőkre. Ugyanis többek között nem tisztázták azt, hogy sikerül-e felfűteni a földvári katolikus templomot, hogy ki menjen el autóval az idős nénikért, hogy hozzon-e palástot magával a református lelkipásztor, hogy mikor pótolják a szerdai konfirmandusórát, és mivel kínáljuk meg a testvéreket az istentisztelet utáni agapén…

László Jenő Csaba