Élő víz

Ágaskodsz. Nyújtózol az ég felé. Kitárulsz.

Olyan természetes, önfeledt ez a mozdulat –

ha fáradt vagy, ha korán vagy nehezen ébredsz.

Állsz a szobádban az ablak előtt. Homályos a reggel, összefolynak a gondolatok.

Jó kinyújtózni, érezni a testedben áramló új erőt, amelyet kérsz, újra kérsz a mai napra:

erőt a jó gondolatokhoz, helyes döntésekhez.

Erőt igaz mozdulatokhoz, nehéz lépésekhez.

Szavakat, figyelmet, békét.

A föld fölött fölfelé mozdul az élet. Hív a magasság.

A lét szent törvénye ez: fölfelé.

Mozdul benned is.

Sóvárgás, félszeg igyekezet. Álmok. Célok. Utak.

Kutatod magadban a „fölfelé” hívó szót, a titkot,

amely nem enged belesüppedni a köznapiba,

az egykedvűség kényelmébe, a mozdulatlanságba.

Sóvárgásod hív az Ajándékhoz. Esendőséged a Biztonsághoz.

A bűn a bocsánathoz, hang a csöndhöz, szomjazásod a vízhez.

Töredékességed hív a teljességhez.

Kis növendékfa vagy a kert végében.

Lombtalan, csonka ágaidat nyújtod magasba.

Ez vagy. Ilyen vagy. Gyönyörű.

A Magasságos meghívottja vagy. „Fölfelé” élő ember.

Valahol helyed van a világban.

Kitárt, üres kezedet nyújtod a magasba. Ember vagy. Ilyen vagy. Gyönyörű.

Emberség: ember s ég. Szétbomlik a szó. Üzen. Mert ember vagy.

Ember lehetsz, aki kapcsolatban van az éggel. Az ég lehajol hozzád, és fölemel.

Ő, az emberré lett, emberséges Isten lehajol hozzád, és fölemel magához.

Tiéd közelségének ünnepe, gazdagságot adó öröme.

Tiéd a hívás, a szó, amely újra hangzik, amely fölfelé emel.

Ma ezért újra őt szólítod a zsoltáros imádságával:

„Uram…, te tartod kezedben sorsomat. (…)

Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van. (…)

Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad,

örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” (Zsolt 16,5.9.11)

Varga Gyöngyi