A hét témája

December 19-én a Magyar Országgyűlés elfogadta a 2006. évi költségvetést. A végszavazás előtt bekerült a büdzsébe az a módosítás is, mely három kiegészítő normatívát garantált az egyházi oktatási intézmények részére: a kistelepülésit és a bejáróit alanyi jogon, illetve a kistérségit társulás esetén.

December 16-án az egyházi oktatási intézmények tüntetést szerveztek Budapesten, a Felvonulási téren, követelve az önkormányzati intézményekkel azonos támogatást, a diszkrimináció megszüntetését.

December 18-án nyilatkoztam a Magyar Távirati Irodának a helyzetről három pontban: „Egyházunk következetesen képviseli a többi történelmi egyházzal együtt azt az elvet, mely szerint az egyházi oktatási intézményeket az önkormányzatiakkal azonos támogatás illeti meg. Nem értek egyet a tüntetés módszerével, különösen helytelenítem iskolai tanulókat, gyerekeket tüntetni vinni. Sajnálom, hogy a média következetesen általában egyházi iskolákról ír, az evangélikus iskolák nem érintettek a tiltakozás ezen formájában.”

Ez a harmadik megállapításom tényszerűen annyiban téves volt, hogy kiderült: hét iskolánk részt vett a tüntetésen. Árnyaltabban kellett volna kifejeznem, hogy a katolikus iskolák szülői munkaközössége szervezte az akciót. De annyira idegenkedtem mások bírálatától, hogy végül téves állítást fogalmaztam meg. Ezúton is elnézést kérek érte.

Nem mentségem, egyszerűen tény, hogy semmilyen információm nem volt előzetesen, ami ahhoz képest érdekes, hogy bármilyen szerény gond adódik egy iskolában, értesítenek. Kétségtelen az is, hogy a tavalyi tüntetéskor egyházi elnökségünk úgy döntött, az iskolákra bízzuk a részvételt. Nem támogatjuk, de nem is tiltjuk. Az iskolák tehát az idén is jogosan döntöttek önállóan. Nem kívántam az ehhez való jogukat kétségbe vonni.

Lehet, hogy naiv voltam, amikor úgy véltem, hogy az állam és egyház közötti permanens és mégiscsak reményt keltő tárgyalásokról informálódva a szervezők lefújják az akciót. Nem így történt.

Azt a csacsiságot – Antall Józsefet idézve – rögtön kizárhatjuk, hogy elhatárolódtam a testvéregyházaktól. A fordítottja az igaz: megerősítettem együttműködésünket. A tüntetés módszerétől határolódtam el. Egyébként meggyőződésem, hogy ezzel kapcsolatban általában így gondolkodnak – egy-két kivétellel – az egyházi vezetők.

Úgy vélem, az eddigiek is indokolják, hogy ismételten foglalkozzunk az alapvető kérdéssel, az egyházi iskolák finanszírozásával. Előtte még megemlítem, hogy nyilatkozatom számos támogató és számos elítélő reflexiót váltott ki, ami önmagában is jelzi, hogy talán nem csak és nem elsősorban arról van szó, amiről szó van.

A kritikusok közül egy telefonálót emelek ki, aki minden indulat nélkül, kulturáltan, de nagyon határozottan közölte velem, hogy nem ért egyet a nyilatkozatommal. Érveimre ugyancsak udvariasan megismételte, hogy nem ért egyet velem, de nem is kíván eszmecserét folytatni.

A támogatók közül egy lelkész leveléből idézek:

„Tisztelt Felügyelő Úr!

Ma került elém felügyelő úr nyilatkozata a múlt pénteki »gyerek-ifjúsági« tüntetésről, amelyet az egyházak iskolái rendeztek…

Az állásfoglalásért fogadja őszinte köszönetemet…

Amikor az egyházi iskoláért harcoltak a mi egyházunk vezetői és papjai, akkor az volt a fő szempont, hogy hívő, Krisztus kegyelmét és szeretetét hordozó fiatalokat akarunk nevelni, evangélikus öntudattal és emberbaráti felkészültséggel. Ehelyett transzparensekkel felvonuló diákjaink hirdetik a mai iskoláink szellemiségét…

Sajnálom, hogy idejét ilyen gondolatokkal foglaltam le, de szerettem volna örömömet kifejezni afelett, hogy felügyelő úr észrevett és bátran véleményt formált egy elhibázott lépésről…”

Miután nyilatkozatom tényszerű tévedése a visszajelzések szerint bizonyos zavart keltett iskoláinkban, december 20-án az alábbi rövid levelet küldtem a középiskolák vezetőinek:

„Kedves Igazgató Úr/Nő!

Ezúton tájékoztatom arról, hogy 2005. december 16-án délután telefonon nyilatkoztam az MTI munkatársának.

Nyilatkozatom fő elemei:

– Következetesen képviseljük – történelmi egyházak – az elvet, hogy az egyházi iskolák tanulóit az önkormányzati iskolák tanulóval azonos támogatás illeti meg.

– Nem helyeslem a tüntetés módszerét, különösen nem gyermekek utcára vitelét, különösen nem pénzért hadakozva.

– Az »egyházi iskolák« kifejezés túl általános, az evangélikus oldal nem kezdeményezően és nem meghatározóan szerepelt.

Nem kívántam közvetlenül utalni arra, milyen mechanizmusok vezettek a tüntetéshez. Semmiképpen sem akartam ítélkezni, de feltétlenül elhatárolódni a módszertől. Iskoláink – szülők, pedagógusok – szabadon döntöttek részvételükről. Hivatalos egyházi, testületi álláspont nem volt. Magam személyes véleményt fogalmaztam meg. Az amoralitás nem jogosít fel, nemes cél érdekében sem, amoralitásra. Felfogásom szerint gyermekeket tüntetni vinni amorális.

Kérem, vizsgálják felül álláspontjukat a jövőt illetően. Ártatlanul bebörtönzött egyházi személyiségért, vélem, tüntethetünk, de pénzért…?!”

Ezek után nézzük meg, hogy is állunk. A lelkiismereti és vallásszabadságról intézkedő 1990. évi IV. törvény fogalmazta meg az esélyegyenlőség és a szektorsemlegesség elvét. Eszerint az egyházi intézményeket – oktatási, karitatív stb. – az állami, önkormányzati intézményekkel azonos támogatás illeti meg. E törvény szellemisége határozta azután meg az egyházakkal később kötött egyezményeket is. De ez a törvény, melyet még a demokratikus átalakulás előtti utolsó parlament hozott, és a Németh-kormány, illetve kultuszminisztere, Glatz Ferenc terjesztett be, a meghatározó. A törvény értékét, erejét mutatja, hogy azóta sem módosították, jól működik. Messze vezetne annak vitája, sikerült volna-e a többpártrendszerben ilyen jó törvényt elfogadni egyházügyben.

Szokták hangsúlyozni, hogy az egyházi iskolákba is adófizető polgárok gyerekei járnak, ezért is jár nekik az azonos támogatás. Ez morálisan jó érv, jogilag kevésbé. A demokratikus állam úgy működik, hogy a népképviseleti alapon felálló Országgyűlés diszponál az adóbevételek felhasználásáról, nem közvetlenül az adófizetők.

Az egyházi oktatási intézmények finanszírozásában két szélső álláspont létezik. Az egyik a jelenleg érvényben lévő, amely szerint az állami finanszírozás százszázalékos. Persze ez sem teljesen igaz, mert az épületek karbantartására, felújítására semmilyen normatíva nem nyújt fedezetet. Ezt az egyházaknak saját forrásaikból kell fedezniük, ami jelentős teher – hiszen főként öreg épületekről van szó –, illetve pályázatokon próbálnak segítséghez jutni. Ezekből azonban gyakran kizárják az egyházi intézményeket.

A másik véglet szerint az egyházak annyi iskolát tarthatnak fenn, amennyit akarnak, de nekik kell gondoskodniuk a finanszírozásról. A rendszerváltozáskor liberális köröktől lehetett ezt a felfogást hallani, amely legfeljebb egy teljes körű reprivatizáció esetén lehetett volna tárgyalási alap. Azt végül mindenki elfogadta, hogy az államtól átvállalt, a közjót szolgáló egyházi tevékenység esetén megilleti az egyházi intézményeket a normatív támogatás. A probléma kezdettől fogva abból adódik, hogy a normatíva – tárgyilagos becslés szerint – legfeljebb a költségek hatvan százalékát fedezi. Ezért vált létkérdéssé az úgynevezett kiegészítő támogatás, melyet az iskolafenntartó önkormányzatok nyújtanak intézményeiknek, hogy azok egyáltalán működni tudjanak. Különböző címeken az állam is invesztál a közoktatásba további összegeket.

Az említett 1990. évi IV. törvény értelmében ezek a kiegészítő támogatások is megilletik az egyházakat. Az eredeti elképzelés szerint az önkormányzatok közoktatási megállapodást kötöttek volna az egyházakkal, mely szerint a területükön működő egyházi intézményeknek is – hiszen ezek is ott élő magyar állampolgárok gyerekeit tanítják – megadják a kiegészítő támogatást. Kétségkívül ez lenne az igazságos rendszer, ez azonban mindkét fél fenntartásai miatt végül nem jött létre, belépett a második variáció.

Az állam kötött közoktatási megállapodást az egyházakkal, vállalva, hogy évenkénti elszámolás alapján biztosítja azt az összeget, amelyet az önkormányzati iskolák kiegészítésül kaptak. Ez természetesen olykor bonyolult számításokat és átlagolást jelent, de mégiscsak kezelhető. Viták általában két okból keletkeznek. Objektíven a közoktatás finanszírozásának a gyakori változásai miatt; szubjektíven pedig akkor, amikor megcsappan a bizalom az oktatási tárca és az egyházak szakértői között. Az utóbbi időben mindkét tényező fennállt. Az egyházi szakértők úgy vélték, hogy a tárca a finanszírozás változásai kapcsán hátrányos helyzetbe hozza az egyházakat, illetve kifogásolták a tárgyalások stílusát is: inkább diktátum volt, mint egyeztetés. A miniszter viszont többször is úgy nyilatkozott, hogy a finanszírozás változása szűkíti az egyházak támogatását, de az még így is meghaladja majd az önkormányzati intézményekét.

Az igazi gond persze – a bizalomhiány mellett – a közoktatás alulfinanszírozottsága, mely a gyerekszám csökkenése miatt főleg a szerényebb tanulói létszámmal működő intézményekben válhat kritikussá, a fejkvótarendszer következtében. Ha kevesebb a gyerek, akkor is éppúgy kell világítani, fűteni stb., és a tanárok létszáma sem csökkenthető arányosan.

Két kis kitérő. A finanszírozás kedvezőtlen változására példa az 1300 forint/fő testkulturális normatíva kikerülése a kötelező normatívák közül. Ez azt jelenti, hogy az iskolai sportélet alapját képező összeget vagy megadja erre a célra az önkormányzat, illetve az iskolavezetés, vagy nem. Nem kell szakembernek lenni annak megértéséhez, hogy milyen károkat okozhat a tanuló ifjúság harmonikus fejlődésében a sportélet hiánya – akkor, amikor amúgy is szinte megállíthatatlanul terjed az inaktivitás, ennek minden káros következményével. De hát a testnevelést szívügyüknek tekintők érdekérvényesítő képessége nem is hasonlítható az egyházakéhoz. (Amúgy a hazai polgárosodás folyamatában a testnevelés is az egyházi iskolákban jelent meg először. Az 1840-es években a liberális újságíró Kossuth Lajos követelte, hogy az egyháziakhoz hasonlóan az állami iskolákban is legyen testnevelés.)

A felejthetetlen 1989-es évben, a Fasor indításán munkálkodva egyházi delegáció utazott Genfbe, kérve a Lutheránus Világszövetség támogatását az iskola újraindításához. Harmati Béla püspök, Gyapay Gábor igazgató, Szemerei Zoltán gazdasági igazgató és magam alkottuk a küldöttséget. Sikerrel jártunk. Tárgyalópartnereink elmondták, hogy persze segítik az újraindítást, de egyúttal meg is kérdezték: mi lesz a további működési költségekkel? Könnyedén, mosolyogva válaszoltuk: óh, az már nem gond, a gyülekezetek biztosítják. Az első évben – ekkor volt a legnagyobb az eufória – tízmillió volt a működési költség, és hárommillió jött össze mint céladomány. Be kellett látnom, volt alapja azon lelkészek aggodalmainak, akik attól tartottak, hogy az egyház nem lesz képes egyedül fenntartani az iskolát. Egy iskolát.

Rövid távon a bizalom helyreállítása és a korrekt partneri viszony kialakítása, az egyházi iskolák törvény által előírt finanszírozása a feladat. Hosszú távon, bízva egy reális normatív finanszírozás létrejöttében – no meg az egyház anyagi erősödésében is –, el kell jutni oda, hogy az egyház iskolafenntartó szerepe az anyagiak terén is megnyilvánuljon.

Mindez realitás, amely kezelhető. Túlpolitizált közéletünk miatt, különösen a választások közeledtével, válnak jó ügyek is a politika eszközévé – ilyen a tüntetés is – és szinte kezelhetetlenné. Jogállamban végső eszköz lehet a tüntetés, de számos egyéb hatékonyabb érdekérvényesítő eszköz áll rendelkezésre. Sajnálatos, hogy a csaknem fél évszázados diktatúra tapasztalatai sem elegendők ahhoz, hogy mindenki megértse, hová vezet, ha az egyházat a politika eszközévé, játékszerévé alacsonyítjuk le.

Akkor is így van ez, ha egy úgymond egyházbarát politika vélt vagy valós támogatásáról van szó. Szép pályát befutott lelkész barátom kérdezte: valóban úgy gondolom-e, hogy nincs különbség az egykori diakóniai teológia rombolása és aközött, ha ma az egyház teológiailag is egy keresztény politikai eszmeáramlatot, ezt képviselő pártot támogat? Bizonyára sok különbség fedezhető fel, de a lényeg sajnos azonos – válaszoltam. Az egyház küldetése, hogy Jézus Krisztushoz, ne pedig politikai pártokhoz vezesse az embereket. Ne a hatalomtól, a világ erőitől várja a megoldást, hanem az evangélium értékeit közvetítse. Természetesen minden egyháztag és egyházi vezető személyes ügye politikai meggyőződése, mely nem következik evidens módon hitéből. Mint ahogy az ateisták között is mindkét oldal hívei megtalálhatók.

Az evangélikus iskolák mindig nyitott, befogadó szellemiségükről, az autonóm személyiségek neveléséről voltak híresek. Reménység szerint az Úristenhez kötődő autonóm személyiségekről.

Frenkl Róbert országos felügyelő