e-világ

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember és annak két fia. Az egyik fiú mindig azon mesterkedett, hogyan tegyen szert egy kis zsebpénzre. Folyton azt kérdezgette a szomszédoktól, kell-e valami munka, és minden este megszámolta az összegyűjtött garaskáit. A másik, a fiatalabbik fiú sokszor egész nap csak az eget bámulta, máskor kutyaólat készített a szomszéd kutyájának, csak azért, mert megsajnálta a szegény jószágot, hogy nincs tető a feje fölött. Mondták is a szomszédok: „A nagyobbik fiad életrevaló, de mi lesz a kisebbikkel, ha magára marad?” Az öregember erre csak annyit mondott: „Nem féltem én őt, hiszen többet tud, mint a nagyobbik.”

Jól éltek, hiszen nagy földje volt az öregembernek. A szántóján megtermett a búza, az erdőben a makk a disznóknak, gyümölcsösében jobbnál jobb gyümölcsök. Volt egy mocsaras területe is, de ahhoz nem nyúlt. Azt mondta, a darunak, gémnek is élnie kell valahol.

Egyszer csak megbetegedett az öreg. A halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy a birtokát egyenlően osszák fel a két fia között – úgy, hogy jusson mindkettőnek erdő, gyümölcsös, szántó és mocsár is.

A nagyobbik fiú egyből nagy átalakításokba kezdett. Gépeket, műtrágyát és drága vetőmagot vett a szántóföldre. Az erdőt kivágatta, a mocsarat lecsapoltatta, és ezek helyére is gabonát vetett. A gyümölcsöst felszántatta, és különleges fajtájú, drága almát termő fákat ültetett bele.

Ezzel szemben a kisebbik fiú nem változtatott semmin. A szántóföldbe apja előző évről félretett magjait vetette. Kivitte a disznókat makkoltatni az erdőbe. A gyümölcsfákat egy kicsit megmetszette, de egyébként nem bántotta őket, inkább simogatta, becézgette némelyiket, mintha mozdulatlan testvérkéi lennének. A mocsárhoz szintén nem nyúlt, csak néha alkonyatkor elment gyönyörködni a gémek röptében.

Eljött az aratás ideje. A kisebbik fiú megtöltötte magtárait, eltette télire a gyümölcsök egy részét, és elégedett volt, mert úgy látta, hogy mindenből van elég. A nagyobbik fiú újabb magtárakat építtetett, hiszen a sok gabona el sem fért a régiekben.

Teltek-múltak az évek. A nagyobbik fiú almafái is termőre váltak, és akkora almákat termettek, hogy az egész világ a csodájukra járt.

Történt egyszer, hogy a király a lányával együtt úgy határozott, hogy megnézi a kivételes méretű almákat. El is mentek a nagyobbik testvérhez, aki elébük hozatta a legnagyobb almákat, és a kenyérrel is megkínálta őket, amelyet a búzájából süttetett. A királylány evett néhány falatot, de aztán visszarakott mindent a tálcára.

– Miért nem eszel, életem virága? – kérdezte az apja.

– Ne haragudj, apámuram, de nem ízlik. Az alma olyan, mintha vízbe harapnék, a kenyér meg mintha spongyát rágcsálnék.

El is búcsúztak sebtében a nagyobbik fiútól, és elindultak hazafelé. De mivel igen nagy volt a forróság, megálltak az erdő szélében hűsölni. Épp arra jött egy helyre legény, ragyogott a szeme, mint a nap.

– Te legény, kié ez a szép, madárdalos erdő? – kérdezte a király.

– Ez bizony jómagamé. Szegény megboldogult apám ültette, a nagyapámmal egyetemben. De mutatok én kendteknek ennél szebbet is, az pedig egyenesen a Jóisten műve.

És elvezette a királyt s a leányát a mocsárhoz. A nád között egy titkos úton egy kis szabad vízfelülethez vezette őket. Majd felkiáltottak meglepetésükben, mert ilyen szépet még soha nem láttak: darvak, gémek, kócsagok álldogáltak a sekély vízben, vadkacsák, szárcsák, vöcskök úszkáltak a tetején, néha le-lebukva a víz alá. A víz felületén tündérrózsák virítottak.

– Ez maga a földi paradicsom! – sóhajtott a királylány.

Amikor kigyönyörködték magukat, és már indulóban voltak, így szólt a legény:

– Ha meg nem sértem kendteket, térjenek be hozzám egy kis kóstolóra! Nem tudok mást adni, csak egy kis kenyeret és egy kis gyümölcsöt, de azt jó szívvel adom.

Alighogy megérkeztek, a legény már hozta is a barna kenyérkéjét, és jó nagy szeleteket vágott belőle.

– Tessék, vegyenek! Magam sütöttem ma hajnalban, s a búza is az enyém.

A királylány el is vett egy nagy szeletet, és tömte magába, nem is szólt hozzá semmit, de láthatóan igencsak ízlett neki.

– Vegyenek a gyümölcsökből is! – hozott elő a legény egy nagy tálban almát, körtét, szilvát, naspolyát, de még diót és mandulát is. Aprók voltak egytől egyig, mégis, amikor a királylány beleharapott egy körtébe, így kiáltott fel:

– Édesapám, én ilyen finomat még életemben nem ettem!

– Ez igen, te legény, büszke lehetsz magadra.

– Én csak a szegény jó megboldogult édesapám kertjét gondozgattam legjobb tudásom szerint, és kértem a napot és az esőt, hogy ők is segítsenek.

– Látom, legény, tudsz vigyázni mindarra, amit rád bíznak. Hát én most rád bízom a leányom kezét, gondoskodj róla olyan gonddal, mint apád örökségéről.

A leány, akinek bizony megtetszett a ragyogó szemű legény, nagyon megörült. Csaptak is hét országra szóló lakodalmat.

S mi lett a nagyobbik testvérrel? A gabonaföldje egy idő után nem adott már annyi termést. Zord telek jöttek, s az őszi búza mind kifagyott, a szél lefújta a havat a földről, míg a kisebbik fiú földje mellett megfogta a szelet az erdő. Nyáron nagy szárazság lett, s ami maradt a búzából, az kiszáradt idő előtt, míg a kisebbik fiú földje tartotta magában a nedvességet az erdő és a mocsár szomszédsága miatt. S egy nyáron, amikor a nagyobbik fiú elzavarta a rigókat és más madarakat a gyümölcsöséből, mondván, hogy ne dézsmálják a termést, annyi kukac lett az almákban, és mind olyan nagyra nőtt, hogy messze földről a csodájukra jártak – a gazda legnagyobb szégyenére.

Tönkrement hát a termése a nagyobbik fiúnak. Bezörgetett a testvéréhez, ő pedig jó szívvel befogadta a bátyját, a földjén pedig visszatelepítette az erdőt és az apró gyümölcsöket termő fákat. Ha arra jársz, már magad sem látod, melyik terület melyik testvéré volt.

Mikola Klára