Keresztutak

Mindig szívesen várom az év eleji ökumenikus imahetet. Alkalom ez a más felekezetek lelkészeivel és híveivel való találkozásra. Esély arra, hogy túllássunk saját gyülekezetünk olykor szűkre szabott határain, a magunk egyházának kerítésén. Lelkészek mondhatják el egymásnak gondjaikat, új kezdeményezések tapasztalatait, régi alkalmak új tartalommal való megtöltésének kísérleteit.

Sok esetben közös rendezvények megtervezésére is sor kerülhet. Egyik gyülekezetünkben például közös kirándulást szerveztek, míg az ifjúság a labdarúgásban mérte össze erejét. Fővárosunk egyik kerületében közös családi tanácsadó és szociális támogató központot hívtak életre. Összefogással, együtt többre lehetünk képesek, mint külön-külön, felekezetenként. Egy-egy községben a közösen rendezett farsangi összejövetel jó példa lehet a kulturált szórakozásra is. Ha a különböző felekezetek tagjai együtt imádkoztak, miért ne kapcsolódhatnának ki a megszokott formákon túl ugyancsak közösen?

Napjaink gyakran észlelt jelensége a szekularizáció, más szóval az elvilágiasodás. Ez az egyháztól való elfordulásban, a keresztény életforma elutasításában, a vallásos tradíció semmibevételében érhető tetten. Szülők nem kereszteltetik meg gyermeküket, fiatalok nem igénylik a templomi esküvő ünnepélyes áldást hordozó istentiszteletét, a megkonfirmáltak is inkább az egyházból kikonfirmáltként értelmezik önmagukat.

Ha a sötéten látás borongós hangulatával közelítünk e jelenséghez, könnyen elfelejtjük a száz éve született Bonhoeffer véleményét. Ő úgy látta, a világ e jelenségeiben azzá lesz, ami lényege szerint: jelesül világgá. Ez fájdalmas élmény lehet egy lelkipásztor részére, de fel kell tennie a kérdést: mit kellene másként cselekednie ahhoz, hogy a folyamat megváltozzék? Más szóval inkább kihívásként kell értenünk az elvilágiasodás erősödő szellemi-lelki jelenségét, mint keseregnünk felette. A megkeseredés vize másokat is szomorúvá tesz, mi pedig az örvendező kereszténység követei vagyunk ebben a világban. Az ökumené arra is tanítgat bennünket, hogy – túllátva a saját gyülekezetünk-egyházunk határain – felfedezzük a testvéregyházak kezdeményező próbálkozásait, s magunk is új ösvények járhatóvá tételébe kezdjünk, új tartalommal, új módszerekkel s több imádsággal.

Protestáns veszély a magunk egyházának leértékelése. Amíg katolikus testvéreink minden alkalommal imádságban említik, hogy az Úr tekintsen egyháza hitére, segítse küldetésének jobb betöltésében, addig protestánsokként gyakran hallunk – okkal, ok nélkül – rosszindulatú megjegyzést vagy egyenesen becsmérlő kritikát még saját híveinktől is. Tudom, hogy olyan világban élünk, ahol könnyebb a szálkát észrevenni a másik szemében, mint a sajátunkban a gerendát, más szóval szívesen kritizáljuk a másikat. De ehelyett jobbat ajánlok. Tegyük fel a kérdést magunknak: mit tehetek én a gyülekezetemért, egyházamért, hogy jobb, igazabb legyen a róla alkotott vélemény? Aktivizálni kívánom a kedves Olvasót az imahét után. Legyen kezdeményező, tettre kész annak érdekében, hogy többen részt vegyenek a gyülekezeti alkalmakon, hogy meghittebbek legyenek a bibliaórák, s áldozatkészebbek a gyülekezeti tagok. Hadd jusson a rászorulónak, a többgyermekes családnak…

Max Weber, az ismert szociológus-közgazdász írja egy alkalommal, hogy aki a lehetségeset meg akarja valósítani, annak olykor a lehetetlenre kell vállalkoznia. Lehetséges, hogy jobb híre legyen egyházunknak, nagyobb vonzása gyülekezetünknek, ha nem visszavonulunk a semmittevés tétlenségébe, és a rosszhír-keltés ádáz ellenséges ruhájába öltöztetjük magunkat, hanem azt kérdezzük magunktól, lelkészünktől: mit tehetek a gyülekezetért, végső soron az evangéliumért? Az egyháznak ugyanis az a rendkívüli megbízatása és méltósága, hogy az isteni örömhírt terjesztheti a világban. Helyette ezt senki más nem végzi. Ezért illeti meg tisztesség egyedül.

Az ökumenikus imahét alkalom volt arra is, hogy az egyház végiggondolja, mit szóljon a kortárs szolidáris, de mégis kritikus hangján.

A posztmodern ember is vágyik fogódzóra, keresi a kapaszkodót, amikor szembetalálja magát a sors kiszámíthatatlan eseményeivel, saját sorsa fenyegető rémeivel, mint a munkanélküliség, a hirtelen ránk törő betegség vagy az elmúlás sötét éjszakájának közeledte. Ajánljuk az Isten igéjében és ígéreteiben bízó biztos menedéket, erős fogódzót!

Elfelejtettünk ünnepelni. Isten nélkül kiüresedik az ünnep tartalma. Kellemes vendéglátás, jóízű beszélgetés kerekedik belőle. Valaki azt mondta, nem vagyok vallásos, de mindig eljöttem az ön igehirdetéseit meghallgatni, szükségem volt rájuk…

Túlértékelt az anyagiak szerepe. Nagy a kínálat. A reklámok is egyre elégedetlenebbé tesznek bennünket. Túlságosan szélesre nyílt az olló a szegények és gazdagok között. Akinek több adatik, annak nagyobbra kell nyitnia a pénztárcáját az elesettek és rászorulók felemelése érdekében.

A család intézményét jobban meg kell becsülnünk és védelmeznünk! Itt válnak gyermekeink s unokáink nyílt, őszinte, kiegyensúlyozott – vagy sérült, saját érdeküket hajhászó, betegesen elégedetlen emberekké. Itt tanulják az alapvető emberi értékek megbecsülését vagy semmibevételét. A változó érzelmek kihűlt tűzhelyei mellett didergő gyermekek sorsa nemcsak saját életüket megrontó tapasztalat lehet, de a nemzet jövőjét is meghatározza.

Végül el kell mondanunk Petőfivel: a jognak asztalánál mindenki egyaránt foglaljon helyet, mert ezt kívánja emberségünk és a sokat emlegetett jogrend, a demokrácia. Mi hozzátesszük: Isten-képűségünk megbecsülése is az egyenlő mérték és merítés alkalmazását teszi kötelezővé egyházban és társadalomban egyaránt.

Hadd fejezzem be e rövid imaheti visszapillantást az elmúlt évben tragikus körülmények között elhunyt Roger Schütz atya gondolatával: „Amikor az egyház meghallgat, gyógyít, megbékít, olyankor válik azzá, ami a legragyogóbb aspektusa: a szeretet kristálytiszta tükröződésévé.”

Szent meggyőződéssel vallom, hogy a mostani ökumenikus imahét is segített sokunkat keresztényi és egyházi küldetésünk „kristálytiszta” megvalósításában. „…ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük” – mondja s ígéri a mi közös Urunk, Jézus Krisztus.

D. Szebik Imre püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke